RockStation

Iron Maiden – Live After Death (2 DVD)

2008. március 16. - sunthatneversets
Ha nekem azt mondják Iron Maiden, feltörnek bennem a gyerekkori nyári nyaralások emlékei, mint Balfon a büdös víz, ahogy a népi ige mondja. A nagyi Kanadából importált egykazettás Panasonic rádiósmagnója nekünk, mármint nekem meg az öcsémnek a nyaralás alatt maga volt a zene. 

1988 nyara: már idézőjeles rockfanatikusként vártuk a Bartók Rádión „A Heavy Metal kedvelőinek” című műsort. Szerintem péntekenként délután egykor volt. Az öcsém szerint nem, de lehet, hogy neki van igaza, mert egy-két torkon megakadt volna az ebéd a rádió hallgatása közben. Egy pénteken a morcona férfihang bemondja: „Kedves hallgatóink mai műsorunkban az angol Iron Maiden együttes Seventh Son Of A Seventh Son című lemezét játsszuk le. Az angol együttes …..” és itt elmondta az együttes rövid történetét, majd kellemes zene hallgatást kívánt. Panasonic egykazettáson record gomb lenyom, előre bekészített TDK normal position elindul. Egy óra múlva már üvölthettük is, hogy Can I Play With Madness.

Na ez épp nincs ezen a dvd-n, de van minden más 1984-ig. A korábban The Early Days címen kiadott dvd folytatásának is tekinthetjük ezt a cuccot. Az első disc lényegében a korábban bakeliten kiadott Poweslave turné 1985-ös Long Beach Arenabeli 90 perces koncertfelvételének feljavított változata, amelyhez nyílván feljavított hang is jár. Ahhoz képest, hogy mikor volt egészen normális, mit normális, gigantikus színpadi showt láthatunk. Bruce kevésszer beszél a számok között, mondjuk akkor sokat, inkább játszanának. Na de ez klasszikus koncertfelvétel, többet nem is érdemes róla mondani.


  
Számomra a második disc többet ér. Bár az együttes történetét feldolgozó 60 perces The History Of Iron Maiden Part 2-t nagy nehezen végignéztem, de ez koránt sem olyan érdekes, mint a szocialista blokk országaiban (Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország, Jugoszlávia) 84 augusztusában lebonyolított turné felvétele. Mondjuk az anyag nagyrészben a lengyelországi állomásokra fókuszál, azért a 2 Minutes To Midnight és a Run To The Hills a pesti koncertről forog. Elképesztő mai szemmel, hogy az akkori fiatal rockerek, milyen eufóriával fogadták a zenekart. Néha olyan érzése van az embernek, mintha valami bálványimádatnak lenne szemtanúja. A dalok között vannak interjúrészletek, lengyel rockújságírók – zenekar focimeccs, de a legjobb mikor az együttes betéved egy lakodalomra, ahol elnyomják a Deep Purple Smoke On The Waterjét.

A Rock In Rio '85 ötven percét a legendás fesztiválon rögzítették, ahol 350.000 ember előtt játszottak. Én még ennyi embert életemben nem láttam koncerten, az első számok alatt az üvöltéstől alig hallani a zenekart.  

A 'ello Texas című negyedórás anyag talán a legjobb képminőségű, amely San Antonioban került rögzítésre. Három nóta plusz interjú részletek, nagyjából ennyi.

Aztán a discen megtalálható még az Aces High és a 2 Minutes To The Midnight klipje, egy fotógaléria, meg egy Eddie-s grafikákkal megpakolt másik.



Ha valaki netán ezen írás hatására szerezné be a cuccot - amit azért kétlek - annak részletesen itt a tartalom.
 
DISC 1
1. Churchill's Speech/Aces High
2. 2 Minutes to Midnight
3. The Trooper
4. Revelations
5. Flight of Icarus
6. Rime of the Ancient Mariner
7. Powerslave
8. The Number of the Beast
9. Hallowed Be Thy Name
10. Iron Maiden
11. Run to the Hills
12. Running Free
13. Sanctuary

DISC 2

History of Iron Maiden (Part 2 – Live After Death)

Behind the Iron Curtain
1. Aces High
2. The Trooper
3. 22 Acacia Avenue
4. The Number of the Beast
5. Hallowed be thy Name
6. 2 Minutes to Midnight
7. Run to the Hills

Rock In Rio ’85
1. Aces High
2. 2 Minutes to Midnight
3. The Trooper
4. Revelations
5. Powerslave
6. Iron Maiden
7. Run to the Hills
8. Running Free

’Ello Texas

Galleries

Promotional Clips (Aces High; 2 Minutes to Midnight)

Azt mondom, ha már zenekari életművet bemutató dvd-t ad ki valaki, az minimum legyen ilyen. 240 perc rocktörténelem, ez nem is kérdéses. Rajongóknak kötelező, a Sziget nulladik napjáig pedig kiváló étvágycsináló.
Köszönet Tihanyi „IT” Petinek a dvd-ért.


Muse: nincs több lemez?

Nem kell beszarni, nem úgy értendő a dolog.

A fiúk a hírek szerint mostanában azon filóznak, hogy talán nem is kellene kiadniuk több hagyományos nagylemezt, inkább mindig csak néhány új dalt pár hónapos időközökkel, vagyis Matthew Bellamyék EP formátumban gondolkodnak. A frontember szerint azután néhány évente a legnagyobb tetszést arató dalokból össze lehetne rakni egy-egy "best of" albumot, mint "nagylemezt".

Matthew ugyanakkor tisztában van vele, hogy egyelőre egy hagyományos szerződés köti őket a Warnernél, amelynek értelmében bizony albumokat kell produkálni, szóval ha a Warner másként gondolja a dolgot, akkor mindez egyelőre csak terv marad.

Hiába, változnak az idők, változnak a szokások. Csak nem elég drasztikusan.

Amíg a hírt teljes egészében nem olvastam el, azt gondoltam, valami forradalmibb dologra készülnek Muse-ék. De nem, a régit erőltetik, csak másképp... Én máig nem értem, hogy amikor úgyis mindenkinek MP3 lejátszó lóg a nyakában az utcán és a discman szó hallatán már a kereskedők is csak értetlenül néznek, akkor mi a fészkes fenének gondolkodik még mindenki compact disk alapú hanghordozóban? Úgy értem: mi szükség van erre a kis kerek műanyagdarabkára, amikor mindenki azonnal áthúzza róla a trackeket az MP3 lejátszójára, esetleg egyszer-kétszer átlapozza a borítót, amíg csillog és új, azután felteszi a polcra porosodni az egészet. Olyan nagy kérés, hogy manapság a Web2 korában nyugodt lelkiismerettel, legális, hivatalosan elismert beszerzési forrásként lehessen letölteni zenét a Netről? Persze nem vagyok naiv... nyilván mindennek megvan az oka. Csak ez most úgy kikivánkozott.

 

Iron Maiden válogatás lemez májusban

Még el sem készültem a Live After Death dvd ismertetőmmel az Iron Maiden Somewhere Back In Time címmel kiad egy válogatás CD-t május 12-én, ami a zenekar 1980 és 1989 közötti karrierjét hivatott összegezni. Faszán meglovagolják a fiúk a most kialakult őrületet, bár biztos a menedzsment ötlete volt az egész. Ugyanis a tracklistára pillantva kiderül, hogy a dalok jó része a The Best Of The Beast című válogatáslemezen már egyszer megjelent.



A tracklist:
1. Churchill Speech (0.49)
2. Aces High (4.36)  
3. 2 Minutes To Midnight (6.00)  
4. The Trooper (4.11)   
5. Wasted Years (5.06)   
6. Children Of The Damned (4.35) 
7. The Number of The Beast (4.53)  
8. Run To The Hills (3.53)   
9. Phantom Of The Opera -- Live (7.21)
10. The Evil That Men Do (4.34)   
11. Wrathchild -- Live (3.07)   
12. Can I Play With Madness (3.31)  
13. Powerslave (6.47)
14. Hallowed Be Thy Name (7.12)
15. Iron Maiden -- Live (4.50)


A mai trendeket figyelembe véve ebben a válogatáslemezben semmi különleges nincs, hacsak az nem, hogy háromszor ingyen meghallgathatjuk majd a lemezt, de negyedik próbálkozásra vagy megveszed vagy nem tudod többet meghallgatni. „Zseniális” húzás! Ki az a barom aki egy Iron Maiden válogatáslemeznél harmadszorra sem tudja eldönteni, hogy kell-e neki. Egy új lemeznél még volna értelme ennek, de így....    

Go Talma, Go!

Hát én itt most megszólíttattam! Több okból is. Először is: bár motoron életemben egyszer ültem – akkor sem én húztam a gázt - hét éve követem figyelemmel a mi hős magyarunk pályafutását. Hajnali futamokra korán kelések, kihagyott családdal közös vasárnapi ebédek... stb. Nemcsak tavaly, már hét éve! Ha dobogós ez az ember én Talma feliratú pólót húzok. Már ott tartok, hogy karácsonyi ajándéknak is talmácsis pulóvert kapok nem metallicásat.



Másodszor: ez a blog rockzenével foglalkozik. És mint ilyennel foglalkozó nem bírtam nem észrevenni a Diamond nevű brigád Talma Go! című opuszát. Amikor  végighallgattam szó bennakadt, jelző nem jutott eszembe.  

Hát én most inkább nem mondanék semmit, hacsak azt nem, hogy így az első katari futam technikai buktája után biztatásnak talán elmegy.

Elsőosztályú gumicsizmás parasztmetál - Cavalera Conspiracy : Inflikted

Ez már majdnem reunion! Ha Andreas Kisser a Sepultura gitárosa hajlott volna rá szerintem lett is volna. Makacs ember ő, azt mondta szó sem lehet ilyenről, a másik őstagot Paoló Jr.-t meg nem kérdezte senki. Azért gyanítom nincs ez még lefutva, mert hát valljuk be a Sepultura szekere már régóta nem fut túl jól és lesz még az a pénz, amikor Andreas sem mondd majd nemet. Mert ne kételkedjünk benne, hogy egy újjáalakulás nem művészi kérdés. Lóf.....t! Pénzkérdés ez kérem, sok pénzzé.

A két Cavalera tíz évig állítólag nem is beszélt egymással. Kibékülésük egy új lemezben öltött testet. Ha stílusos akarok lenni, akkor konspirációkat ne gyártsunk arról, hogy Igort a nagy testvéri szeretet netán a békülékenység hajtotta-e a Sepuból a tesó ölelő karjaiba és nem a fent említett zseton. Nézzük inkább mit alkottak!

Amit összehoztak nem kicsit masszív. Aki szereti a Soulfly-t vagy az Arise, Chaos A.D. fémjelezte Sepulturat itt nagyot nem csalódhat. Ha ehhez még hozzáteszünk egy kis hardcore-t, meg trash-t kész is a leves. Plusz van itt egy gitáros csákó akit úgy hívnak Marc Rizzo – mellesleg a Soulflyból – aki rengeteget tesz hozzá a két tesóhoz. A basszust pedig Joe Duplantier-re bízták. A producer pedig a Machine Headban nem sok sót megevő Logan Mader volt, aki itt jó munkát végzett.

A címadóval kezdenek, akkora mellbevágó riffel, hogy a klaviatúra mögül majd elugrottam ijedtemben. Rizzo gitárjával igen cselesen díszíti a dalt, kiváló kezdés. A kettes Sanctuary kétszázas tempóval kezd és úgy is rohan végig, jó sok hardcore beütéssel és Igor nagyszerű dobjátékával. Az alábbi idióta klipet is erre készítette a csapat.


A Terroize nem vesz vissza a tempóból. A trashes nóta sok klasszikus gitárszólammal operál. A Dark Ark törzsi dobjaival akár Soulfly is lehetne. Húzós egy darab, bika riffekkel. Az Ultra-Violent megint böszme riffekkel bír, elég zaklatott tétel, ahol a szóló ismét kitűnő.
A hatos Hex hardcore punk szerűen kezd, tiszta kapkodás az egész, a gitárt követni is nehéz. Aztán a közepén visszavesz a dal és trash-es zakatolásban folytatódik. A The Doom Of All Fires megint kiválóan dübörög végig a maga két percében. A nyolcas Bloodbrawl húz, mint a gőzmozdony, az egyik legjobb dal a lemezen, meg a leghosszabb is a közepén egy Roots -féle Sepus leállással, de a végén az akusztikus betét se sámli. A Nevertrust ismét hardcore húrokat - a Rizzo gyerek meg nem gyengéket - penget.



A trashmetal Hearts Of Darkness rendesen beindítja a bólogató kutyát, eszméletlen húzós riffekre épít. A tizenegyes Must Kill tipikus záró nóta ismét gőzmozdony riffekkel és a végén a már lassan védjegyszerű „um, dois, três quat' garagara garagara” fejem leszakad befjezéssel. Aki ismeri a Sepulturát tudja miről beszélek.

Nincs mit szépíteni elsőosztályú gumicsizmás parasztmetál ez, zsigeri énekkel, bika riffekkel technikás gitár- és ritmusjátékkal. Kicsit mindenből van benne amit a Cavalerák idáig csináltak. A Sepulturahoz meg nem mérem. Majd, ha lesz reunion, mérem azt.


9/10   

Déli blues jobban húz - Clutch: From Beale Street To Oblivion

Megmondom őszintén van mit bepótolnom. Egészen pár hónappal ezelőttig szinte semmit nem tudtam erről a Washington D.C.-ből származó bandáról. Ez így utólag hatalmas szégyen, de már nincs mit tenni. Ha már mindenhol azt olvastam, hogy a 2004-ben megjelent Blast Tyrant a legjobb lemezük, hát kezdésnek beszereztem azt.  Miután az államat felsegítettem a padlóról, még az is megfordult bennem, lehet, hogy hiba volt a Floodgate Penaltyját a legjobb mocsárrocknak titulálni. Maradjunk annyiban, hogy a Blast majdnem ott van. Bár írásunk tárgya nem a banda előbb említett lemeze, hanem a közel egy éve megjelent nyolcadik stúdióalbumuk a From Beale Street To Oblivion a banda megérdemli, hogy erre a blogra felkerüljön.
   
A From Beale nem egészen azt a vonalat viszi tovább, mint a Blast, illetve ez egészen mégsem igaz. A Blast egy húzos, iszapos - stoneres elemeket felvonultató – mocsárrock.   Van benne dög elég.  Az azt követő lemezeken a csapat - így írásunk tárgyában is - közelebb vitte hangzását a zene gyökereihez a blues-hoz. Azt gondolom igazából a cím is ezt fejezi ki, hiszen a Beale Street Memphis és egyben a blues zene egyik kultikus helye.

A zene is egyfajta utazás a 70-es évek pszihadelikus világába. Mélyen búgó basszus, hammond orgona, szóval van itt minden ami a hangulathoz kell. Aztán adva van egy kimondottan erre a zenére született hang, mely Neil Fallon énekes torkában van.  

A You Can't Stop Progress és a Power Player nyitó kettőse adja meg az alaphangot. Füstös, húzós riffek, lehúzott ablak, full hangerő. A The Devil & Me már komótosan lépegett előre, bár a refrén alatti gitárt Tom Morello a Rat Machine-ból már elsütötte.  

A White's Ferry tömény pszihadelia, zseni szólóval a közepén. Itt egyből beugrott a Spiritual Beggars, na nem konkrétan csak érzésre. A Child Of The City egy füstös, búgó stoner-southern rock keverék. Aztán jön a klipes Electric Worry ami a Mississippi Fred McDowell egyik dalának átirata. Akinek erre nem indul meg a vérkeringése az tényleg halott. A szájharmonika visz mindent: Eric Oblander szolgáltatja a Five Horse Johnsonból.


A One Eyed Dollar megint tömény blues, táncoslábú szerzemény. Ezt korábban ők maguk már megírták csak picit másabb szöveggel. A következő Rapture Of Riddley Walker málházós darab, amiben az ének újból zseniális.

A When Vegans Attack megint blues a pulzáló fajából, melyet a slide gitár díszítések dobnak fel. Az Opossum Minister középtempójú dal, elborultabb témákkal, melynek refrénjében megbújik – lehet hogy ez eretnekség – a Stone Temple Pilots Vasoline-jének riffje. A Black Umbrella megint a harmonikával operál, igazi southern feeling.  A záró Mr. Shiny Cadillackness megint pszihadelikus hangokat üt meg. A búgó basszus megint kicsit RATM, de most csak érzésre.



A lemez producere az a Joe Barresi volt, aki hangmérnökként/producerként olyan bandákkal dolgozott eddig, mint a Kyuss, a QOTSA, vagy a Tool. Aki imádja a füstös southern, stoner zenéket annak egyszerűen a mennyország ez a lemez. A pontszám nem is lehet kérdéses.

10/10 


süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum