Ha a párod történetesen a millió nő magyarországi részébe tartozik két dolgot tehetsz pasiként: otthon maradsz, vagy rendes ember módjára elmész vele a Budapesten tartandó koncertre. Tegnap este velem együtt sok rendes férfiembert láttam.

Bár már millió nő tudja, de emlékeztetésképpen a kis James inkább készült katonának, mint zenésznek, hiszen apuka bebarangolta szinte egész Európa haditámaszpontjait, így volt minek ragadni a gyerekre: katona lett. Anyuka azonban zenerajongó lévén, azért más kiképzést is biztosított számára. 2002 végén századosként szerelt le miután már egy csomó kitüntetést gyűjtött be, hogy aztán elkezdje csillagászati magasságokba ívelő zenei karrierjét.

A siker viszonylag hamar, már az első Back To Bedlam című lemez You're Beautiful című dalával megadatott neki és innentől kezdve diadalmenet: slágerlista első helyek a világ minden táján, ami tizenegynéhány millió eladott korongocskát termelt. Budapestre tavaly szeptemberben megjelentetett All The Lost Souls című lemezének világkörüli turnéja keretében érkezett.

Mivel nem vagyok rajongó azt szoktam mondani, hogy élőben minden jó lehet, még az is amit alapból nem hallgatok otthon még csak ritkán sem. És ez most is bejött, mert velem együtt az a hét-nyolcezer ember – gyakorlatilag telt ház -  kizárt, hogy csalódottan távozott volna tegnap este az Arénából. A support szerepe az angol The Bishops-nak jutott, akik tucat indie zenéjükkel nem lopták be magukat a szívembe. Mintha háromnegyed órán át ugyanazt a számot játszották volna.

Rövid átszerelés után kilenc óra tájban aztán kialudtak a fények, hogy a méltóságteljes, hosszanti irányban elhelyezett színpadon kezdetét vegye az egy és háromnegyed órás koncert. A gyönyörű neonzöldben és kékben pompázó színpadkép középen a vagy húsz külön mozgatható és vezérelhető ledekből kialakított vetítő gigantikus látványt nyújtott. A százados úr most inkább hasonlított egy jól szituált hivatalnokra drapp öltönyében, a haja is láthatóan megnőtt és borostája is a múlté már, de a női szakasz így is vevő volt rá – pláne akkor mikor azt mondta sziasztok - bár a koncert szolid visszafogottsággal indított a Breathe, Wisemen kettősével. Egy ideig ez még így is volt, különösen a halk I Really Want You-val és a koszóvói szolgálatai alatt írt No Bravery-vel. Ez utóbbi különösen libabőrös hangulatot keltett az aláfestő háborús képek vetítésével. A mester hangja a végére kicsit berekedt, de végig úgy énekelt – tisztán, szépen - mintha lemezről szólna, míg a négy session zenész - Paul Beard/billentyűs hangszerek, Karl Brazil/dobok, Ben Castle/szólógitár és John Garrison/basszusgitár – bizonyította, hogy vérprofik a maguk szakmájában.

A színpadkép a dalok hangulatának megfelelően változott. A 'cause I Love You végén Blunt úr aztán lefutott az színpadról fel a lelátóra, és a keverőpult mellett az addig titkolt mini színpadon – az Aréna közepén -  eljátszotta az I'll Take Everything-et és a Goodbye My Lover-t. Ez a fajta produkció aztán megőrjítette a közönséget, onnantól a tenyeréből ettek, énekelték helyette a szövegeket, amit a karizmatikus énekes jó előadó módjára ki is használt A közönséget még a rockosabb Turn You On sem tántorította el. Ez ugye új nóta volt, ami mellett volt még további kettő is. 

Zárásnak aztán You're Beautiful és Same Mistake, majd vissza-vissza, és ha már visszajöttek, akkor eljátszották a So Long, Jimmy-t és tényleg utolsónak az 1973-at, amelynek a végén az est főhőse, még a pianó tetején is szörfözött egyet. Ezután mindenki sikított és elalélt, James Blunt pedig megígérte, hogy visszajön, mert jók voltunk. Ő is jó volt, legközelebb lehet, hogy lemezt is veszek. 

Setlist:

1.breathe 
2.wise men 
3.Billy 
4.high (back again!!!!) 
5.I really want you 
6.carry you home 
7.love love love 
8.no bravery 
9.give me some love 
10.shine on 
11.out of my mind 
12.'cause I love you 
13.I'll take everything 
14.goodbye my lover 
15.turn you on 
16.you're beautiful 
17.same mistake 
-------
18.one of the brightest stars 
19.so long, Jimmy 
20.1973
 

(A képek a photobucket.com-ról vannak és nem a helyszínen készültek.)

/ez a beszámoló a zene.hu portálon is megjelent 2008.10.26.-án/

Na nem az egész lemez hallgatható (arra pár hónappal ezelőtt volt már lehetőség, amikor valaki feldobta a Netre...), csak maga a dal, amelyről az album is kapta a címét. Gőzöm sincs mire kellett volna számítani ettől a bandától, amelynek az énekesen kívül nem sok köze van a régi GnR-hez... Első hallásra egyáltalán nem tűnik rossznak. Végül is volt elég idejük dolgozni a dalokon.

Guns N Roses : Chinese Democracy online hallgatás (music on demand at Q104.3 New York's Classic Rock radio)

UPDATE 2008 november:

Kint van az egész lemez a csapat MySpace oldalán: Chinese Democracy online hallgatás, Guns 'N' Roses MySpace

A cím lassan hűen tükrözi az általunk szerkesztett blognak a dán Volbeat-hez fűződő viszonyát, ami azt illeti a címke-felhőben szép nagy betűkkel van írva a nevük, ezzel pedig sok mindent elmondtam. Aki már unja őket azoknak ígérjük, idén már nem sok szó esik róluk.

Ez a dvd már hónapokkal ezelőtt megjelent, ezért értelemszerűen az idén szeptemberben napvilágot látott Guitar Gangsters & Cadillac Blood című új albumról (lemezkritikánkat itt olvashatod: Elvis néha eljön : Volbeat - Guitar Gangsters & Cadillac Blood) egyetlen dalt sem tartalmaz. Ellenben itt van ezen a 18 számos koncertfelvételen az első két album színe-java. A 2007-ben készített anyag abból a szempontból mindenképpen sajátságos, hogy a dalok nem egy helyszínen lettek felvéve, de még csak nem is egy kaliberű helyszíneken. Van itt tömött klubkoncert felvétel, aztán utána már a Summerbreeze Fesztiválon összegyűlt tömegnek játszik a banda fényes nappal.

Azt mondom azonban, hogy a kontraszt nem ennyire éles. Ezek a dalok szinte bármilyen napszakban működnek, idézzék meg akár Elvist vagy a jó öreg Jonny Cash-t mondjuk a Sad Man's Tongue-ban. Közhely de igaz: igen jó ez lemezen is, de a koncertet elnézve mégis élőben a tuti a Volbeat. Ebben persze óriási szerepe van a Michael Poulsen énekes-gitárosnak. Azt gondolom a többiek bármennyire is jó zenészek, ha neki nem lenne meg az a karizma és hang, amivel rendelkezik fele ekkora potenciál sem lenne a bandában.

Ez a pattogós rockabilly-metál ötvözetet kimondottan koncertre született, meg is lehet vele őrjíteni a jónépet, legyen szó a The Human Instrument vagy A Moment Forever döngöléséről vagy éppen a Radio Girl vagy a Danny And Lucy gengszter metáljáról. A kép és a hang tökéletes, nyílván az utóbbin kozmetikáztak egy kicsit, de a karcot benne hagyták az egészben. 

Több fölösleges szót a koncert nem is igazán kíván, ellenben az igazi rajongóknak van itt még pár csemege kezdve a dvd kiadásig rögzített videoklipekkel, fotógalériával illetve egy sztorizgatós turnéfilmmel és jó pár vicces jelenettel, ami jól mutatja, hogy a viszonylag nagy sikerek ellenére ezek a srácok még két lábbal állnak a földön.   

Mivel idén sem a Novarock-ra, sem a Sziget Fesztiválra nem volt időm meg legfőképpen pénzem ezért mindkét koncertjükről lemaradtam. Viszont jövő év február havának hatodik napján újból tiszteletüket teszik nálunk a Diesel-ben, ezért ennek a dvd-nek a megtekintése után szinte vétek lenne újból lemaradni róluk. Nem is fogok!    

DISC 1

TRACKLIST:

1. Introduction
2. the Human Instrument
3. Danny and Lucy
4. Caroline #1
5. Radio Girl
6. Mr & Mrs Ness
7. Sad Man`s Tongue
8. A Moment Forever
9. Rebel Monster
10. Soulweeper 2
11. Devil and the blue cats song
12. Caroline Leaving
13. Soulweeper
14. Pool Of Booze
15. Something Else
16. Always With You
17. Intro/Encore
18. I Only Wanna Be With You
19. River Queen
20. The Gardens Tale
21. Outroduction

VIDEO CLIPS

I Only Wanna Be With You
The Gardens Tale
Soulweeper
Radio Girl
Sad Mans Tongue

PICTURE GALLERY
 

DISC 2

DOCUMENTARY

1. Introduction
2. Who is Volbeat?
3. Music favorites and influence
4. Songwriting
5. Famous in Denmark
6. On Tour
7. The Crew
8. The band and the crew
9. Back to the 50`s
10. Favorite Volbeat songs
11. The life before Volbeat
12. Business people
13. True Volbeat fans
14. Dreams come true
15. After the tour
16. Back to Denmark
17. Grand finale at Store Vega
18. Outroduction      
 

 Ízelítő a DVD-ből: Sad Man's Tongue (Live All Over Europe)

A Wrong Side Of The Wall a Bones zenekar romjain indult meg 2007 közepén. A zenekarhoz csatlakozott Knapp Oszkár, az Insane volt frontembere. Bár az együttes dalokat az énekes érkezése előtt is írt szép számmal a közös munka igencsak hatékonynak bizonyult, és most itt az első EP, amely tulajdonképpen egyfajta előzetes az első nagylemezhez, amely várhatóan idén decemberben jelenik meg.

A zenekar jelenleg a Knapp Oszkár – ének, Deményi László – gitár, Kőműves Zsolt – gitár, Csobánczi Péter – basszus, Tóth László – dob felállásban zenél és nem is akárhogy.

Ha az EP-n található három nóta után a lemez is hozza azt a színvonalat, ami itt hallható, nemcsak az év legjobb hazai debütjét követi el a félig meddig dunaújvárosi, félig meddig budapesti ötös, hanem könnyen lehet, hogy az év hazai rock/metal lemezét ők dobják piacra.

Miért is mondom ezt? Ami itt hallható az egyszerre horzsol, egyszerre dallamos és úgy rántja magával az embert, hogy az valami hihetetlen. Mindhárom nóta (Degenerate, No Secret, Tears Never Came) sláger a maga nemében, de a szó igazán jó értelmében. Hogy a srácokra milyen zenék hatottak azt én hirtelen meg nem mondom, de nekem a szaggatott gitárok és a kicsit szavalós, üvöltőseb verzék után a Disturbed ugrott be elsőnek, viszont a No Secret dallamos gitárja inkább valami északibb (Amorphis) zenét sejtet. De ez abszolút lényegtelen, mert a végeredmény a lényeg, ez a három nóta pedig  igencsak magasra rakja a lécet. Remélem a hamarosan érkező nagylemez is tartja ezt a magas színvonalat, én mindenesetre beszerzem az már most tuti.

Aki kíváncsi a zenére, a csapat MySpace oldalán belehallgathat.

Linkajánló:

The Wrong Side Of The Wall  - MySpace oldal, online demók és zenehallgatás 

Az iowai Des Moines-ből származó Slipknot szép lassan megkerülhetetlen tényező lett a nemzetközi metál életben. Lemezeik ma már több százezres példányszámban kelnek el. Lehet erre a kilenc emberre azt mondani, ha annak idején nem ezekkel az idióta maszkokkal léptek volna elő a semmiből, akkor ma sehol sem lennének. Azt mondom pici igazság van is ezekben a szavakban, de én úgy pontosítanék, lehet hogy nem itt tartanának, mert az általuk kreált zene minőségét azt hiszem nehéz megkérdőjelezni. Aki pedig az alább látható Wait And Bleed című nótára azt mondja, hogy csak a maszkok miatt jó, az menjen kapálni.

Az ausztrál AC villám DC közel negyven éves földi pályafutása során készített egy kazal lemezt - a Black Ice a tizennyolcadik a sorban -, eladott több, mint százhatvanmilliót belőlük, legenda lettek oda és vissza, pedig ha jól belegondolunk ilyen minimalista rock zenét kevesen játszanak ezen a sárgolyón, de hogy azt a legkirályabbul tolják a holtbiztos. Nyolc éve adtak ki utoljára lemezt. Vagy sokat cseszegették őket, hogy itt volna az ideje egy új korongnak, vagy tényleg volt is kedvük hozzá. Mindegy is, mert a végeredmény közel tökéletes.

Már a nyolc éve kiadott Stiff Upper Lip is visszakanyarodás volt egy kicsit a múltba, ez az óriási marketing hype-pal beharangozott új lemez még inkább az. A hangzás nyilván a kor szellemének megfelelő – Brendan O'Brian és Mike Fraser volt a két producer -, mégis több 70-es évekbeli bugi szorult belé, mint az elmúlt években bármikor. Kőkorszaki rockerek nyilván elvitatkoznak rajta, hogy megboldogult Bon Scott-tal vagy Brian Johnson-nal volt, vagy van nagyobb potenciál a bandában, de ez igazából tök lényegtelen, mert a minőség csak nagyon hangyányit esett az 70-es évek vége, 80-as évek eleje fémjelezte igazi sikerkorszak óta. Sőt azt mondom, hogy az utóbbi két évtized legjobb lemezét sikerült elkészíteni most, amit az igazi rajongó fülig érő szájjal hallgat majd rongyosra.

Ha már sokat váratták a rajongókat legalább nem fukarkodtak a rock 'n rollal. Ötvenhat perc bugi a legjobb minőségből, tizenöt tételre osztva. Annyira rock lett a dolog, hogy négy dal címében konkrétan benne van a szó. Sok minden újdonság nincs itt, talán csak Brian Johnson próbál egy kicsit néha énekelni. Angus és Malcolm Young most is tolják a csak rájuk jellemző riffeket, bár a banda védjegye talán most kevesebb igazán tökös szólót enged el, míg Cliff Williams basszer és Phil Rudd dobos folyamatosan bólogatásra sarkalja az embert, hiába azok a Rudd -féle kettőnégyek még most is nagyon ülnek.

Nagy megváltást persze a lemez nem hoz, aki ezt várja az ne itt keresgéljen. Ezer kilométerről felismerhető az egész és ez benne a legjobb, és még a sokadszorra elsütött dolgok sem fulladnak unalomba. Mert hát tegyük a kezünket a szívünkre: folyik itt némi nemű plagizálás önmaguktól, de Angus szerintem mára simán van annyira szenilis, hogy elfelejtse a hetvenes években mit pengett össze.

Úgy döntöttem, hogy nem fogom a tizenöt dal erősségeit és gyengéit (az azért nem nagyon van) egyenként hosszan elemezgetni, tegye meg mindenki maga. Meghallgatását kötelezővé tenném mindenkinek, mint a Kőszívű Ember Fiai-t az általánosban. Hogy vád azért ne érjen, hogy a dalokról egy szó sem esik: a lemez kiválóan indul a klipes, védjegyszerű Rock 'n Roll Train-nel. De nagyszerű az egymás után következő Big Jack és Anything Goes szinte táncolható bugija is. A lemez egyértelműen legjobb dala az ötös War Machine, melyet simán önkívületben lehet végigbólogatni, de majdnem ilyen kaliberű a Wheels sodrása és a Decibel komótosan lépegető blues-kocsmai hangulata is. Akinek az utóbbi bejön annak a slide gitárral elővezetett sivatagi Stormy May Day vagy Money Made is kellemes perceket fog szerezni. A végére egy hangyányit veszít a lendületéből a lemez, de az olyan nóták, mint a She Likes Rock 'n Roll vagy a címadó Black Ice még mosolyt csal az arcokra.

A Black Ice a legnagyobb AC/DC klasszikusokkal a versenyt ugyan nem veszi fel, de van olyan jó lemez, hogy azokkal legalább egy lapon emlegessék. Az ide felpakolt tizenöt nótából pedig pár simán koncertfavorit lehet, és hogy ez így van-e, azt majd március 23-án megmondom, mert azon szerencsések közé tartozom, akik ezt végigélhetik a Budapest SportArénában.

9/10 

Bár már több rockzenei portálon megjelent a hír, de szomorúan mondjuk el mi is, hogy 52 éves korában öngyilkos lett Gus Chambers, akit a tájékozottabb rockerek leginkább a Grip Inc. énekeseként ismerhettek, ahol együtt zenélt Dave Lombardo-val a Slayer dobosával. Mivel nekem otthon egy Grip Inc. lemezem van, amely a Nemesis címre hallgat ezért búcsúzóul szóljon arról a Rusty Nail.