Talán, ha nem lett volna az Iron Maiden és a Judas Priest, akkor a szintén brit Saxon is többre vihette volna. Míg az előbb említett két bandának a Bajnokok Ligája jutott, addig a Saxon-nak maradt az enbéegy, meg néha az Uefa kupa. Into The Labyrinth című lemezük már a tizennyolcadik a sorban, korrekt anyag, de a heavy metált már nem ők fogják megújítani.
A lassan nyugdíjas korú Biff Byford és csapata azonban nem adja fel. Élőben biztosan jól működnek ezek a nóták is, de az Into The Labyrinth hallgatása közben néha olyan érzésem volt, hogy egy kicsit már totyogós a tempó, és bár a Doug Scarratt, Paul Quinn gitáros kettős néha megvillant valamit, ezt túl kevésszer teszik. Biff bátyó sem felejtett el énekelni, de most valahogy kevés emlékezetes dalt sikerült összehozni és több sajnos a kelleténél a metál klisé is. Persze aki tizennyolc lemezt adott ki már, az biztos, hogy pár témát nem először süt el úgy, hogy azt észre sem veszi.
Himnikusan, baljós orgonahangokkal indít a Batallions Of Steel. Klasszikus heavy riffelés, galoppos ritmizálás, epikus refrén. Nem több, de kezdésnek elmegy. A klipen már korábban is látható Live To Rock kőegyszerű, erősen AC/DC-s riffre épít, de ez kellemes a fülnek, jó kis ökölrázós nóta. Ezt a lemez legjobb dala a Demon Sweeny Todd követi. Ebbe szorult a legtöbb súly és talán a legmodernebb felfogásban is ez a nóta íródott. Ebből kellett volna még vagy négy-öt. A The Letter nem egészen egy perces átkötője után következő Valley Of The Kings amolyan tizenkettő egy tucat klasszik heavy, a műfaj összes kliséjével. A hatos Slow Lane Blues középtempós pulzálása megint klasszikus, de ebbe sok dög szorult, így mindenképpen a jó dalok között a helye. A Crime Of Passion aztán újból kellően súlyosan riffel, itt viszont kevés a jó énektéma. A Premonition in D Minor amolyan felvezető a Voice címre keresztelt balladisztikus nótához. A tízes Protect Yourselves málházós beton riffre épít, jó kis bólogatós dal. A Hellcat megint keményebb kötésű darab kiváló gitárjátékkal, fogós refrénnel. Az ezt követő Come Rock Of Ages (The Circle Is Complete) a dallamos énekre és az egyszerű riffekre gyúr, de a lendület valahogy eltűnik belőle. Az ötven perces lemezt záró Coming Home (Bottleneck Version) sivatagi kocsmás hangulata, slide gitárral elővezetve kétségtelenül kellemes meglepetés, jó kis füstös nóta. A dal eredeti verziója egyébként a 2001-es Killing Ground-on hallható.
Aki szereti a régivágású, valahol a nyolcvanas években gyökerező heavy metalt garantáltan nem fog csalódni az Into The Labyrinth hallatán. Nagy meglepetéseket nem hoz a Saxon, de ennél nagyon többet már nem is kell várni egy pályája zenitjén rég túl lévő csapattól. Ettől függetlenül korrekt munka ez a tizennyolcadik nagylemez és aki teheti nézze meg őket a Petőfi Csarnokban február 19-én az Iced Earth társaságában.
Live To Rock
