Bár azt ígértem idén már nem jön tavalyi lemez, de hazudtam. Az igazság az, hogy a gödi illetőségű Ad Astra-ba úgy botlottam bele és, ha már meghallgattam a Crust Of Ego-t, annyira van jó lemez, hogy pár mondat szülessen is róla. A prog/power ötösre saját bevallása szerint nagy hatással volt a Nevermore, ebből azért annyi szerintem nem hallatszik, de jó is ez így.
Az Ad Astra nem ma kezdő gyerekek gyülekezete. Már kilenc éve léteznek, de a Crust Of Ego még csak az első lemezük. Hét saját nóta mellé a U2 klasszikus – a Batman Forever betétdalaként megismert - Hold Me, Thrill Me, Kiss Me, Kill Me-jének feldolgozása fért be nyolcadiknak. Darabra vékonyka termés, de játékidőre nézve már nem annyira karcsú az album, minőségre pedig elég kövér.
A lemezt a Morvai Csaba ének, Erdélyi Péter gitár, vokál, Spala Márk gitár, Erdélyi Csaba basszus, Kliment Márton dob felállású csapat követte el, de ez év elejétől Morvai Csaba és Spala Márk már nem tagja a zenekarnak. Az új gitáros már megvan Specker Balázs személyében, de énekes még kerestetik. A lemez a szolnoki Denevérben készült, mondanom sem kell Cserfalvi Töfi Zoltán most is jó munkát végzett.
A nyitó No Contact a leginkább Nevermore rokon dal a lemezen a szaggatott kalapálásával. Csaba hangja nem Warrel Dane, de jól passzol a dalhoz, bár később a lemezen pár nótában elég szürke teljesítményt is hoz. A zene progresszív jelzője is a helyén van kezdve az akusztikusabb gitártémáktól a lebegő, technikás gitárszólókig. A kettes Stranger Faces is jól sikerült darab. Ebbe nem került annyi kraft, mint az előző nótába, de kellemes énektémákkal és kiváló gitárjátékkal operál. A hármas címadót megint a dühösebb fajtából szalajtották, de az ének megfelelően dallamos és a dal nagyon szépen felépített. Ezt a One Minute Silence követi, a címét sejtetően visszafogott üzemmódban, szép-szomorú darab, jól esik a fülnek. Az ezt követő Wawes talán a legdirektebb és legkönnyebben emészthető dal a lemezen, melyben egy kis slágeresség is megbújik. A távolból jövő hangokkal nyitó 2.7 K instrumentális dal és kicsit megtöri a lemez lendületét, de a The Other Self zúzdásabb részei megint felpörgetik a tempót. A lemezt záró fentebb említett U2 nóta nekem személyes kedvencem úgyhogy erről sok rosszat más kritikákkal ellentétben én nem fogok mondani. Kellően rockosodott a nóta még ha a húzás egy kicsit el is tűnt belőle.
Remélem a következő lemezre a kényszerű tagcserék ellenére sem kell kilenc évet várni. Az Ad Astra által előadott progresszív metál zenét ilyen minőségben kevesen művelik itthon, úgyhogy nagy becsben kell tartani őket és bár elsőre nem könnyen emészthető zenét játszik a csapat a minőség elvitathatatlan, mert a zene értéket teremt.
Ad Astra : Crust Of Ego
