A napfényes California hála istennek nem csak punkrock és hajbandákat bírt kinevelni, de elég erős stoner felhozatallal is büszkélkedhet. Egyik személyes kedvencem ezek közül a Fu Manchu, bár a gitáros-énekes főnök Scott Hill az utóbbi lemezen (We Must Obey) elég szürke és egyszerű témákat bírt hozni.

Mivel a Fu Manchu nálam az a kategória akinek a lemezeit, ha kellett meg is rendeltem, így igencsak vártam az új albumot. Talán túlságosan is. Nálam ugyanúgy alapvetés a In Search Of... és The Action Is Go kettőse, mint a már dallamosabbra vett King Of The Road  és California Crossing páros. Bár ősrajongók szerint utóbbi kettő, már nem volt az igazi, hiszen vidámabb dolgokat is hozott, de nekem pont ez tetszett benne. 

A Scott Hill - ének, gitár; Bob Balch – gitár; Brad Davis – basszusgitár; Scott Reeder – dob (Figyelem! ez a Scott Reeder nem azonos azzal a Scott Reeder-rel, aki pl. a Kyuss-ban basszusgitározott...) felállású négyes nem egész 35 percben, most egy sokkal direktebb lemezzel jelentkezett.

Alapvetően van egy béka segge alá torzított gitárhangzás (a la Kyuss), amely búg-recseg-ropog, de alapvetően jó riffeket hoz, viszont teszi ezt szinte végig ugyanabban a hangnemben és hangszínben, így a végére úgy tűnik, hogy nem is tíz dal szól itt, hanem egy 35 percben. Azért egy-egy szólóval próbálják oldani az egyhangúságot, ami csak itt-ott sikerül, úgyhogy azt gondolom, pont ez a lemezhossz az amikor még talán nem fullad totális unalomba az egész. Ezt az érzést csak tovább erősíti az hogy Scott Hill amolyan hácés módon szöveget kántál és a dallam - mint olyan - nyomokban sem igen van jelen, bár az igaz, hogy az éneklés sohasem volt az erőssége.

Azért nem teljesen reménytelen a lemez és ha többször is végig tudod hallgatni azért rájössz, hogy akad itt jó dal, és téma is, csak sajnos kevés. Mindjárt a kettes  Steel.Beast.Defeated-del lemegy az album legjobb dala. Lendületesebb darab jó gitártémákkal és az erre érkező, már majdnem dallamot hordozó énekkel. Ilyenből kellett volna még három-négy. Jobb még az agyig torzított Webfoot Witch Hat, amely már majdnem rap-es szövegmondással él; az igencsak Black Sabbath-ra hajazó riffeket hozó címadó, vagy a gyorsabb tempóval operáló Eyes X 10, Gargantuan March és a lemezt záró One Step Too Far hármasa is.

Nos hiába nagy kedvenc nálam a Fu, a Signs Of Infinite Power nem igen tehető egy lapra a fentebb említett lemezeikkel. Háttérzenének közel tökéletes az album, beteszem a játszóba, azt hadd búgjon ott a sarokban. Remélem azért legközelebb erősebb terméssel áll elő Scott.