A hülyenevű dél-walesi Pontypridd-ben 1997-ben alakult Lostprophets már a negyedik lemezét adja ki. Pályájuk elején pár szakíró az új Faith No More-t látta bennük, de szerintem elég rossz lencsét tehettek abba szemüvegbe, bár az tény hogy tehetséges gyerekekről beszélünk az esetükben. Az alternativ metál – sokaknak emo - kategóriájába sorolt csapat zenéjében metál nem sok van viszont az alternak nevezett ízek mellett egyre több az indie elem, meg néhol Coldplay és U2. Nem egy esetben meg olyan érzésem volt, mintha a Fall Out Boy vagy a My Chemical Romance brit megfelelőjébe ment volna át a csapat. Előző – 2006-ban megjelent – Liberation, Transmission című lemezükről pár dalt az unalomig játszott az MTV, gyakorlatilag nem tudtam akkoriban úgy odakapcsolni, hogy 10 percen belül ne Lostprophets szóljon.

A The Betrayed nem volt egy könnyű szülés, az eredeti producerrel nem találták meg a közös hangot, aztán Bob Rock-kal próbálkoztak a fiúk, de az sem működött úgy, ahogy szerették volna. Egy év és egy csomó pénz ment el, mire a csapat basszere Stuart Richardson lett a producer. Ezt mondjuk előbb is eldönthették volna. A végeredmény egy jól megszólaló album, amely nem nélkülözi a fogós dalokat. Akik idáig kajálták a csapatot, azok bugyija most is nedves lesz nemre való tekintet nélkül, ha Ian Watkins-ot meghallják- látják, mert a recept a The Betrayed-nél sem változott. Abszolút mainstream danolászás pár kilógó dallal, amik pont azoknak tetszenek majd, akik kicsit kritikusabb szemmel nézik a dolgot.
 

Mindjárt kezdésnek elsütik a lemez egyik legjobb dalát. Az If It Wasn't For Hate, We'd Be Dead By Now egyszerre sötét, egyszerre rakenroll, nagyon is jó  énektémákkal. Hirtelen váltással a dal átmegy a Dstryr/Dstryr funkys basszusfutamokkal tarkított sodrós témáiba, melyben egy kis RATM attitűd is megbújik. A meglehetősen hosszú címmel bíró It's Not The End Of The World But I Can See It From Here ezerszer elkoptatott témákat használ, míg a Where We Belong akár My Chemical Romance is lehetne, viszont az elején az erős U2 utánérzés megérne egy körmöst. Az ezt követő tempós Next Stop Atro City végre ütős dallamokat hoz. A For He's a Jolly Good Felon-t tucat indie-re emlékeztető gitárfutamai  szerencsére egy jobb refrénbe torkollanak és ez megmenti a dalt. Az A Better Nothing              hasonló vonalon mozog, ráadásul a gitártéma erős nyúlás. A la-la-la-zós Streets Of Nowhere menthetetlenül bugyuta, míg a Coldplay-rokon Dirty Little Heart szürke, mint a téli dél-walesi nappalok. A Darkest Blue élettelibb darab, míg a lemezt záró lassú The Light That Burns Twice As Bright... annak ellenére jó darab, hogy tiszta Coldplay az egész. 

Amilyen tehetséges bandaként indult ez a csapat annyira nem találják (vagy nem is akarják) a kiutat ebből a mainstream dzsungelből. Számomra tisztán átjön a megfelelési kényszer, a generált siker fenntartásának kényszerűsége. Nem mondom, hogy nem kellemes hallgatni való a The Betrayed, de egyre kevesebb rajta az eredeti hang, hiába jó muzsikus ez a négy ember. A rajongóknak lehet, hogy elég négy-öt slágerszerű darab egy lemezre, de én ennél hitelesebb prófétákra vágyom.