Amikor 1989-ben Lee Dorrian és Mark Griffith (aki ma már nem tag) úgy döntöttek, hogy nekik mindenképpen zenekart kell alapítaniuk, valahol a Black Sabbath és a Trouble vonalán, még nem sejthették, hogy húsz év múlva Cathedral névre keresztelt zenekaruk legalább a kultikus jelzőt meg fogja kapni.
Az angol csapat pályája elején olyan doom alapvetéseket tett le az asztalra, mint a The Ethereal Mirror vagy a The Carnival Bizarre, melyeket akkoriban én is előszeretettel hallgattam, igaz nem ártott előtte megfelelően gyászos hangulatba kerülni. A kilencedik lemezét március végén The Guessing Game címmel kiadó coventry-i banda négy éve adott ki utoljára albumot és ha már sokáig vártak a rajongók, akkor mindjárt dupla lemezzel kedveskedett nekik a banda, majd másfél órában. Lee Dorrian az évek során elég sokat változhatott, mert a The Guessing Game a Cathedral legeklektikusabb lemeze lett, az ordas stoner/doom riffektől az egészen meglepő hangjátékokig és a stílusból kikacsintásokig. Sőt! Nem egy dalra már a progresszív jelzőt is rá lehet fogni.

Aki egyáltalán nem ismeri a bandát, vagy a pályából elég sok maradt ki a kezdeti idők után – így vagyok ezzel én is – az az elején elég hülyén bír a fejéből kinézni, ugyanis ezt a lemezt elsőre lehetetlen megítélni. Persze az olyan elsőre is ható riffgyárakkal, mint a The Casket Chasers, vagy a Painted In The Dark még nem is volna „baj”, de több olyan tétel is van - La Noche del Buque Maldito (aka Ghost Ship of the Blind Dead); Funeral Of Dreams; The Running Man - melyek elsőre kicsit őrültnek tűnnek – valójában is azok -, annak ellenére, hogy a hatások itt is egyértelműek, csak a köntös amibe bújtatták furcsa egy kicsit.

Természetesen a lassan menetelő, gyászmenet szerű dalok - Death Of An Anarchist; Edwige's Eyes; Requiem For The Voiceless - most is megvannak, de egészen elképesztő dolgok, mint a címadó vagy a Cats, Incense, Candles & Wine című zöngemények teszik teljesen egyedivé a The Guessing Game-et. 

Lee Dorrian rendkívül jó dolgokat hoz, legyen az igazi doom, vagy egy picit modernebb megközelítésű darab. A lemezt viszont szerintem a Gary "Gaz" Jennings gitáros, Leo Smee basszer duó viszi el szenzációs játékával. Olyan ősi, a Black Sabbath-ot megidéző gitárjátékban utaznak az egészen retro megközelítésen át az egészen vaskos, a stílus minden alapvetését felmutató riffekig (Requiem For The Voiceless, Journeys Into Jade), hogy az egészen bámulatos. 
 

Nem tudom merész kijelentés-e, de a Cathedral újradefiniálta önmagát, de lehet, hogy az egész doom műfajnak óriási lökést jelenthet ez az album. Lee Dorrian-ék tették mindezt nem kevés rizikóval egy minden izében változatos, a majd másfél órás műsoridő ellenére korántsem unalmas lemezen. Maximális riszpekt érte.