Lemmy újra lecsap!

Rock zenei szempontból igazi csemege volt a hegyalja pénteki napja, hiszen a Meshuggah, Motorhead páros jelenléte elég komoly biztosítéka volt annak, hogy erre a napra megnőjön a fesztivál populációja, és komoly nyak fájdalommal térjen nyugovóra.

Talán ennek a nagy izgalomnak, és az egyre inkább úrrálevő fáradtság konstellációjának köszönhető, hogy már dél magasságra sikerült rommá tenni magunkat, és ez rá is nyomta bélyegét a nap további részére. Délután ismét Tokaj, ismét bor. Visszatérve nekiveselkedés a koncert özönnek.

Az egyik meglepetés zenekara az idei Hegyaljának az Ektomorf volt, akik ugyan magyar zenekar, de külhoni működésük okán sztárkultuszuk vitathatatlan. Mindig is amolyan Sepultura koppintás bandaként tekintettem az Ektomorfra, de azért ennél most többet mutattak, és ennek megfelelően nyomták most is az energikus, itt- ott törzsies, máskor hamisítatlan középtempós, ugráltatós hard core-t. A közönség is vevő volt rá, rendesen volt mozgás a Jim Beam küzdőterén.

Az est, és talán a fesztivál legnagyobb dobása természetesen a Motörhead volt, akik már négy éve tiszteletét tették Tokajban. Megvolt/ megvan bennem a gyanú, hogy a mostani koncertjük szívesség alapon történt, hiszen legutóbb Lemmy olyannyira megkóstolta a hegylevet, hogy a jó másfél óra alatt kizárólag a „We are Motörhead, we play rock n’ roll!” átkötő szöveggel agitálta az akkor is szép számú közönséget. Nagyjából viszont ennyit lehetett érteni az érces hangszálak rezgéséből, a szám szövegekkel viszont hadilábon állt. Mondhatnánk: korral jár, de így négy esztendő után jött a cáfolat Lemmy Killmistertől.

Persze kamu lenne egyszemélyes showról beszélnünk a koncert kapcsán, rendesen oda tette magát Phil, és Mickey Dee (most ugyan hiányzott az elmaradhatatlan Sacrifice szóló), és az eddig is kifogástalanul megszólaló Hegy Színpad rekord hangerővel, és jó hangzással bombázta le a végül komoly tömeggé dúzzadó közönséget. Szerencsére egy best off válogatást kaptunk, a repertoárban nem hiányozhattak olyan dalok, mint a Kill By Death, Going To Brazil, Overkill, Ace Of Spades. Persze utóbbi kettő a végén, akárcsak szinte minden eddigi koncertjükön.

Az Ace Of Spades-t már a Jim Beamről hallgattam, mert a Meshuggah már javában a beállásnál tartott (odaérkezésem után is egy jó darabig). A svéd komplex metál úttörőiről mindig úgy vélekedtem, hogy túl vannak rendesen „hájpolva”, és volt itt is olyan sejtésem, hogy a közönség fele passzióból jött el erre a koncertre (köztük én is), hogy utána azt mondhassa ismerőseinek, hogy milyen kemény banda is ez a Meshuggah. Azok is voltak. Meg volt még sok ritmus váltás, sok zúzás, kevés levegő vétel, mégtöbb ütem tördelés, és még mindig az első számnál tartottunk.

A meghallgatott négy szám után úgy érzem öregedtem négy évet, így gyors hidratáló sörözéssel hoztam magam vissza a kiszámítható, meglepetés mentes világunkba. Goldie dárenbésze mellett elmegyek, a Tisztán A Cél Felére most két szám erejéig elnézek, sok ember, többségüknek a lába az égben, nagyon metál, gondolom, levezető sörözés, és megyek elájulni a sátorhoz.

 Ő érezte a metált!