A londoni Placebo végre nem csak a Sziget keretében és nem csak előzenekarként érkezett, hanem egy önálló koncerttel is megörvendeztette hazai rajongóit. A végül az Aréna egyik sarkában berendezett kis családias környezetben (szolid méretű színpad előtt szolíd méretű küzdőtér és néhány szektor állt rendelkezésre, lásd még: durva jegyárak az őszi Placebo koncertre) a csapat egy nagyon korrekt koncertet nyújtott, amit a küzdőtéren csoportosuló igaz Placebo-hívek is nagyon élveztek. Kevesen voltak, de annál lelkesebben vették a csapat dalait. Szóval úgy tűnt, mindenki jól érezhette magát és senkit nem zavart, hogy az egyik legnagyobb nevű brit alternatív rockzenekarra ezen az estén igazából csak néhány ezer ember volt kíváncsi.

A főprogramot a hazai EZ Basic vezette fel egy fél órás bemelegítéssel. Kiváló választás voltak a Placebo elé, ha akarnák sem tudnák letagadni, hogy megvesznek ezekért a brit indie-rock témákért, amikre ugyan nem mondom, hogy folyamatosan átkot kell szórni, de mennyiségileg számomra kicsit túl van már a tolerálható szinten és mivel sok újat már nehéz lenne kitalálni benne, rengeteg az ismétlés, az ugyanolyannak tűnő dallam. Ettől függetlenül az EZ Basic jól játssza a stílust, becsületükre legyen mondva próbálkoznak érdekesebbé tenni az unásig ismert kunsztokat több-kevesebb sikerrel. De ez akkor is csak az ami. A koncertjük különösebb visszhang nélkül fél óra után véget ért. Az előzenekarok általános mostoha sorsára gondolva, hálásak lehetnek, hogy itt ők nagyon korrekt technikai támogatást kaptak; a hangzásuk erőteljes volt, a dobok és a gitárszólamok szinte hasították a levegőt és a fénytechnika is további pontokat mentett számukra a csapat kissé karót nyelt, szögletes kiállása ellenében.

Az EZ Basic után a Placebo egy rövid - ráadással együtt is alig másfél órás - de szerencsére allűröktől mentes, puritán és őszinte koncertet nyomott. A banda frontembere, Bian Molko, aki a sajtófotókon néha nőnek sminkeli magát, és a koncerteken sem átallja kinézetével sokkolni a gyanútlan embereket, itt most szerencsére hétköznapi rockzenészként jelent meg, ami máris sokkal szimpatikusabbá tette.

Élőben azért is jó Placebot nézni és hallgatni, mert itt nem kell vesződni a lemezeken rendre előfofrduló üresjáratokkal és nyünyörgésekkel. Egy Placebo koncert az élő hangzás gazdagságáról és hangok (dobok, gitárok) lehengerlő erejéről szól. Még akkor is, ha ennek az erőnek a nagy részét  a modern technika szolgáltatja. Erről az erőteljes háttértámogatásról árulkodott, hogy szinte dalonként cseréltek gitárt a zenészek (nem mindegy, ugye, hogy melyik hogy van hangolva és milyen effekgépezetbe van bekötve) és a gitárosok lábainál heverő effekt kapcsoló és pedálrengeteg sem mindennapi látvány egy alterrock koncerten.
Az egyébként három tagú csapat koncerten hat tagúra egészül ki: két segédgitáros és egy billentyűs-elektromos hegedűs hölgy segít még a közönség elkápráztatásában.

A segítők a koncert alatt a háttérbe húzódva tették a dolgukat Steve Forrest dobossal együtt, aki úgy ütötte a bőröket végig, mintha az élete múlna rajta - jól is szólt a cucca! A színpad első részén lévő nagy ürességet pedig Molko és Stefan Olsdal gitáros próbálták betölteni. Molko a koncert alatt végig úgy gyalogolt fel-alá, mint egy mérgezett egér és csak remélem, hogy nem az idegességtől, hogy miért csak ilyen kevesen kíváncsiak rájuk, mert egyébként meg úgy tűnt, hogy nagy kedvvel zenélnek. Mondjuk sok szót nem vesztegetett a rajongókra - talán egyszer állt meg, hogy megköszönje a meleg fogadtatást és szemrevételezze a zászlókra írt rajongói üzeneteket (sok csók Budapestről, open mind, meg ilyesmik...). Az énekes védjegyszerű orgánuma és énekhangja egyébként kifogástalanul szuperált, szinte egy az egyben tudták visszaadni a lemezeken hallható hangokat.

A program egyébként kellően vegyes volt: nagy részét a két utolsó, a Battle For The Sun és a 2006-os Meds című lemez legjobban sikerült tételei adták és ezek mellett egy-egy dalt beválogattak még szinte mindegyik nagylemezről, mint például a kezdő, 1996-os születésű Nancy Boyt, amelynek már-már metálosan keményen megszólaltatott nyitó riffjei kiváló nyitányt szolgáltattak a koncertnek is.
A Placebo immár 16 éve meghatározó tényezője a brit zeneiparnak, ez idő alatt sok jó daluk összegyűlt, ezekből adtak egy kis ízelítőt nekünk ezen az estén. Koncerten a Battle For The Sun dalai nagyon jól működtek, a régebbiek is, de az Ashtray Heart, a Battle For the Sun, a Kitty Litter, a Breathe Underwater és a The Never-Ending Why no meg a Bright Lights erőteljes gitárakkordjai helyenként igazi extázist hoztak a rajongók részéről is. A dalok közti szüneteket érdekes gitárgerjesztéssel próbálták áthidalni, hogy addig se legyen csend - nyilván ez is része annak a koncepciónak, hogy akkora hangáradatot zúdítsnak a közönségére, amekkorát csak bírnak, nehogy egy pillanatra is elkalandozhasson a figyelme.

A ráadásban négy dalt játszottak még zárásként a pulzáló Taste In Men-t, amely megint csak kiváló választás a végére. Azután meghajoltak és elmentek haza. Meg mi is.
Azt gondolom, ha valaki koncertélményt keres, az élőzenét játszó Placebo-val nagyot nem lehet hibázni. Jó koncert, kiváló szórakozás volt, különösebb extrák nélkül, azt gondolom, aki ott volt, elégedetten távozott és hogy megér-e mindez 15 ezer forintot - hát ezt már döntse el ki-ki maga.

fotók: Réti Zsolt

SETLIST:

1.Nancy Boy
2.Ashtray Heart
3.Battle For The Sun
4.Soulmates
5.Kitty Litter
6.Every You Every Me
7.Special Needs
8.Breathe Underwater
9.The Never-Ending Why
10.Bright Lights
11.Meds
12.Teenage Angst
13.All Apologies (Nirvana cover)
14.Song To Say Goodbye
15.The Bitter End
Encore:
16.Trigger Happy Hands
17.Post Blue
18.Infra-red
19.Taste In Men