Lehet, hogy ciki, de bevállalom: 2011. február 23-a előtt nem láttam még az Apocalyptica-t élőben. Nem igazán rajongás, inkább egyfajta TISZTELET volt az, ami ehhez a csellós-csapathoz vonzott. Új életet ajándékoztak ifjúkorom kedvenc dalainak, miközben végérvényesen hazavágták azt a sztereotípiát, mely szerint a metal műfaját alkoholista barmok játsszák és hallgatják, ezen belül is azok, akiknek iq-juk 100 alatt terpeszkedik. Egyszer azt gondoltam: zenetanár édesanyámat meglepem egy vadi új albumukkal (talán ő is félreteszi előítéleteit) – hát erre nem pont akkor kezdtek el zúzni ezek a komisz finn fiúk? Mondhattam volna, hogy hiszen mindezt csellóval művelik - de akkor ezt még jómagam sem akartam elhinni.
Koncertre meg csak nem akaródzott kimenni, mert fogalmam sem volt, hogyan zajlik egy ilyen cselló-metal „buli”, mégis, mire számíthatok? Azaz, hogy pont ezért kéne egyszer kilátogatni, hogy mindezt megtudjam. Ezen a februári szerda estén győzött a kíváncsiság.
Rossz előjelként értékeltem a Petőfi Csarnok előtt kígyózó iszonyatos sort, amely még a meghirdetett koncert-kezdési időpontra sem akart apadni. Züllöttebb zenekarok bulija előtt (had ne példálózzak...) hasonló helyzetben bizonyára már ment volna a nyomdafestéket nehezen tűrő skandálás, de itt inkább komplett, kisiskolás gyermekkel érkező családok, tisztességben megőszült hölgyek és urak tűrték egy órán keresztül a minuszokat. Néhányuk türelme csak akkor fogyott el, amikor már a sorok össze-vissza keveredtek. Valaki azon méltatlankodott, hogy mire bejut, ki fog józanodni...
Ha szociológus lennék, valóságos paradicsomban éreztem volna magam, olyannyira elmondható volt, hogy az összegyűlt népek a társadalom teljes keresztmetszetét adták. Így viszont csupán örömmel nyugtáztam, hogy a felsoroltakon kívül tiszteletét tette a szemüveges értelmiségi, épp úgy, mint az emós tinédzser, a festett huszonéves hölgyike vagy néhány rocker-prototípus. A feszültség csak akkor növekedett egy picit, amikor többen hallani vélték, hogy az előzenekar elkezdett játszani annak a negyven embernek, akinek már sikerült bejutnia. Én ugyan arra gondoltam, hogy az A Life Divided muzsikája a kiszűrődő hangoknál jóval dübörgősebb, mégis örömmel nyugtáztam, mikor kiderült: nem maradtunk le semmiről. A müncheni ifjak csak nyolc körül léptek a világot jelentőre, egy kissé gagyi intro kiséretében. Közben beindult a „lézerszínház”, mintegy jeleként, hogy ma este az előbanda is tisztes bemutatkozási lehetőséget kap. (A csodás fényeket csupán a PECSA „teszkó-dizájnos” mennyezetének csövei törték meg.) Üdvrivalgás fogadta a minimál-dobszerkó mögé besétáló Ganxta-alteregó dobost, majd két „emós” figura érkezett hangszerrel a kézben, legvégül az énekes üvöltött bele a mikrofonba egy „szervusz Budapestet”. Remélem bocsánatos bűneim közé sorolandó, hogy nem írtam neveket, és a legelső dalt sem ismertem fel, hisz’ oly fiatal még ez a banda. Utána, úgy emlékszem, a kissé Nightwish-ízű Words-szel folytatták a nótázást. Nem is rosszul, nagyobbat dörrenve, mint a stúdió-cuccok esetében. A frontember-énekes hamar levette lábáról a magyar közönséget, egy pillanatot sem hagyva unalomba fulladni. Hol a nyelvünkkel próbálkozott meg („hogy vagytok?”), hol az elválasztó korlát tetejére ugrott fel. Nagyot szólt a két klippes nóta: az Anyone, illetve a legvégén a Heart On Fire. A műfaj egyébként valamifélke „elektro-metal”, és talán ezért vált szörnyű hobbijukká ezen ifjoncoknak a nyolcvanas évek popdalainak metálosítása, ami jobban is elsülhetne egy kis fantáziával. Most sem maradtunk ki a jóból, de ezúttal nem a lemezükön is szerénykedő Alphaville-számot kaptuk, hanem egy depecs módot. Na mindegy, ettől függetlenül rájöttem, hogy két dolog biztos e világban: 1. a halál, 2. hogy még előtte sokat fogunk hallani az A Life Divided-ről.
A fél órás műsort fél óra átszerelési szünet egészítette ki 9 óráig, amikor is ősi Beatles-koncert-felvételeket idéző hangzavar közepette elsötétült a terem, és felcsendül az új lemez egyik furcsa című dala, amelyben az alkotók a tetőn ácsorognak együtt Quasimodóval (On The Rooftop With Quasimodo). Mint három óriási rovar – talán imádkozó-sáska – úgy látszottak a finn csellisták a hátsó megvilágításban. A háttérben egy futurisztikus képet világítottak meg különféle színű fények. Azután belegyorsítottunk: a lemezen Dave Lombardo-val közösben rögzített 2010 című zúzós dal következett, de persze itt saját dobossal, Mikkoval. Ha a vendégzenekar dobosát Döglégy Zolihoz hasonlítottam, akkor őrá Rod Stewartot írhatnék hasonlítás gyanánt. Persze külsőleg, de nagy show-man ő is, amint kiderült.
Eicca, a legtöbbször középen tartózkodó (bár a nagy szaladgálás miatt ezt sem lehet biztosra kijelenteni), és a legtöbbet konferáló szőke északi rokonunk felvezette a Grace című dalt, amit valamiért nagyon favorizálnak a fiúk; én a magam részéről jobban örültem volna mondjuk a Somewhere Around Nothingnak, vagy az énekes számok közül a vadiúj Not Strong Enoughnak, de ezek sajnos kimaradtak, na mindegy. Ezután egy kis „lazítás” következett – bár furcsa ez a kifejezés a Master Of Puppetsre, de tudjuk: minden viszonylagos. Kiderült: bár az „are you ready for metal?” kérdésre a közönség rendszeresen „yeah”-vel válaszolt, itt már nem annyira a nyolcvanas évek Metallica rajongói voltak jelen. A refrén ugyanis elég soványkára sikerült; a jól fésült Paavo hiába buzdította a népet. A Seek And Destroy refrént már egész jól megtanulták a dal időtartama alatt.
Ezt leszámítva büszke voltam kicsiny nemzetünkre, ami azért elég nagy volt ahhoz, hogy a Petőfit megtöltse, és elég lelkes, hogy végigőrjöngje a koncertet. Néha két dal között dobhártya-hasogató hangzavart hallatott, amit azért mégsem volt olyan rossz hallani...
Azért a „rokonok” mégsem bíztak mindent ránk; hoztak magukkal egy énekest. Mint ahogy hajdan a dob megjelenése, így ez a jó képességű dalnok sem rombolta le az Apocaliptyca-nimbuszt, sőt, inkább kiteljesítette a produkciót. Őáltala nyert száz százalékos energiát az új albumról az End Of Me, a Bring Them To Light, illetve a régebbiek közül az I’m Not Jesus. A rock csellóval élőben a hatvanas évek kemény-zenéinek báját varázsolta fülünkbe.
Szerencsére a kísértetiesen balladisztikus Bittersweetet inkább instrumentális verzióban adták elő; ennek az Apocaliptyca- Rasmus-HIM koprodukciónak feelingjét nehéz lett volna más énekes(ek)kel visszaadni. A közönség templomi kórus módjára zúgta a refrént; ez már jobban ment, mint a régi Metallica. A Bittersweet mellé kaptunk még két lassút az újak közül (Beautifull, Sacra) – még a dobos Mikko is beállt csellót-pengetni! Isten, és a Sepultura-rajongók bocsássák meg, de nekem a Betrayal és a Inquisition Symphony nem jött be annyira így csellón, mint mondjuk a Metallicák, nem erre találták ki őket, na! (Szerintem.)
Most veszem észre: szegény Pertuuról semmit sem írtam, pedig neki van a legszebb neve. A nyolcvanas évek romantikus metal-csapatainak bársonyos szerkójában tündökölt, még le nem vette azt, és félmeztelenül nem kezdett headbangelni. A fiúk egy és negyed óra után levonultak, a közönség hosszú percekig tapsolt-kiabált, még visszaszivárogtak három dal erejéig. Az új anyag nyitódalával kezdték a ráadást (At The Gates Of Manala), majd az énekes úr is elbúcsúzott a bulizósabb hangulatú I Don’t Care-rel. Legvégül pedig egy kis komoly zene, a Hall Of Mountain King került terítékre (asszem nálunk a Manók tánca néven ismert ez a mű). Így a játékidő majdnem két órára dagadt. Ennél többet nagy darab hangszerekkel rohangálva, állandóan mozgásban, gondoskodva az érdeklődés ébrentartásáról – attól tartok, nem is lehetett volna bírniuk a zenészeknek. Kedves rokonok, köszönjük az extra élményt, igazán el lettünk varázsolva!
Fotók: Réti Zsolt. További képek a Galériában.
