DARA!!!Tömören fogalmazva ennyivel lehetne levonni a To Hell With God konzekvenciáit. De ezen nem hiszem, hogy bárki meglepődik, aki valaha is hallotta már a death metál alapbandának bárminemű hangzóanyagát az elmúlt közel két és fél évtizedben. Aki nagyon kíváncsi arra, hogy mi mindent tett le a metál szcéna asztalára a Deicide, az kattintson ide bátran, én most nem fogom részletezni.
Rétegzene ez kérem szépen. Maga a műfaj is úgy strukturálódott, hogy lényegében a stílusi követelmények rendesen behatárolják ezt a zenét, és túl sok feszengetésre nincs is mód. Itt is csak a gitárszólók, és egy néhány modernebb blast beat jelzi, hogy az Úr 2011.-ik évében éldegélünk. Ezenfelül egy korrekt death metál lemezről van szó, ami nem akarja meglovagolni a lecsengőbe lévő deathcore vonalat. Deicideék amúgy is megtehetik, hogy a saját maguk által generált, nem túl nagy, de folyamatos, és kiszámítható hullámukon evickéljenek, a stílus kult bandájának koronájával fejükön (na jó, a Cannibal Corpseszal közösködve).
Talán számomra, aki elég felületesen ismerkedett meg a Deicidedal, az volt a meglepő a To Hell With Godban, hogy nem feltétlenül a velejéig romlott, végtelenül gonosz, kecske áldozatot reprezentáló death metal ugrik be róla. A sztereotípia már csak ilyen… Igazából egy elég bulizós (ha már lehet ilyenről beszélni a folyamatos duplázók, és a végtelenül gyors riffek orkánjai között) lemez lett ez. 
Tíz szám, harminchat perc. Lazának hangzik, de azért eléggé igénybe veszi a füleket, és az észt az egész album egy szuszra való meghallgatása. Végig benne van egy olyan sodrásban, amibe nem fér bele semmi lazaság, és egy szusznyi szünetet sem hagynak nekünk. Azért néha már mazochistának éreztem magam, hogy ezt a zenét hallgatom. Itt-ott beköszön egy kis hácé (tényleg kevés), az olyan számokban, mint pölö a Convictionben, az Empowered By Blasphemyben (ez eléggé maira sikeredett). A záró How Can You Call Yourself a God eleje meg színtiszta metál, később azért belekezdenek a darába, vagyis inkább folytatják tovább Deicideék.
Nem igazán tudnék olyat mondani erről a lemezről, ami eltérítené a hajpörgető deatheseket a Deicidetól, de nagyon nem hiszem, hogy a To Hell With God hozza meg Glen Bentonéknak a széleskörű, urambocsá, mainstream áttörést. De magának a zenekarnak sem ez a primer funkciója. Gyors zúzdák, pőre előadásmód sugárzik ebből a stílusból, aminek az egyik zászlóshajója a Deicide. Házibulik feloszlatásához, szülők, nagyszülők rémisztgetéséhez, és gyors ütembe levezetett maszturbáláshoz ajánlott.
