Öt hosszú év. Majdnem ennyit voltak kénytelenek várni a fanatikusok az As Blood Runs Black második nagylemezére, akik első, 2006-ban kiadott dalcsokruk óta megtapasztalhatták, a klasszikus értelemben vett bukfencet, ami az ő esetükben talán azért volt fájdalmasabb a megszokottnál, mert több, mint négy évvel ezelőtt nem kis reményekkel indultak útnak zenei pályafutásuk pokolian rögös és viszontagságos útján....
Azt hiszem nem esem "költői" túlzásokba, ha azt állítom, hogy az As Blood Runs Black legénységének a 2006-ban kiadott Allegiance-re keresztelt, agresszív, lendületes, ám mégis átgondoltnak tekinthető nagylemezzel egy olyan betonbiztos helyet sikerült abszolválnia a kortárs deathcore műfaján belül, ami látszólag megdönthetetlen alapokon terpeszkedett. Nem is lett volna más dolguk, minthogy mindezt a már meglévő koncepciót egy lehetőleg két évvel később napvilágot látó nagylemezre átültessék, némi újítással és leheletnyi vérfrissítéssel megfűszerezve. Igen ám, de a lemez megtúrnéztatása után ahogy az lenni szokott, jött a feketeleves és a zenekar gyakorlatilag elindult élete legpokolibb időszakán, melynek során, nemhogy új anyag nem született, körülbelül havonta röppentek fel innen onnan a hírek, hogy az ABRB véres verítéktől és bűzös izzadságtól nedves törülközője a ring közepén hever, hol múlt, hol jelen, hol pedig jövő időben megfogalmazva. Mindezt hol elhittük, hol nem, de egy biztos, hogy annak ellenére, hogy a zenekar folyamatosan cserélődő, ezáltal esetenként már eredeti taggal egyáltalán(!) nem rendelkező csatasora folyamatosan igyekezte elhitetni velünk, hogy minden héten saját hamvaikból feltámadva újra megszülték a végső formációt és hamarosan számíthatunk az új nagylemezre, minden egyes naptári pillanattal, amikor a decemberi lap évről-évre a padlóra hullott, úgy veszítette el egyre inkább mind a hitelességét, mind pedig az érdekeltségét az As Blood Runs Black néven futó bizonytalan lábakon álló deathcore projekt. Aztán a levegőbe beszélést egy esetleges végleges formáció, egy közelgő lemezcím és egy-egy biztató(bb) demo beharangozását követően minden jel és remény szerint a szigorú tények váltották fel, mely egy reális alapokra álmodott, vadonatúj szerzemény előszeleként volt hivatott hatni, így tavaly decemberben látván a rengeteg frissen nyomott, vadonatúj merch dizájnt, az elképesztő mennyiségű promot úgy tűnt az év utolsó naptári lapjának lehullásával, a zenekar életében is valóban egy új, biztos lábakon álló időszámítás veszi kezdetét, mely visszanyúlva a gyökerekhez, talán ott képes felvenni a sajnos már itt-ott megkopott és molyrágta fonalat, mintha ez az elmúlt balszerencsés négy év meg sem történt volna, tökéletes folytatásaként a már említett, azóta is a stílus alapkorongjának számító Allegiance-nek. Aztán az Úr ez évének március tizenötödik napján pedig végre alakot öltött a remény és megszületett, az idén leigazolt, (a Barack Obama-ra kísértetiesen hasonlító) Sonik Garcia vezetésével a várva várt Instinct.
Azt, hogy a zenekar a már említett porfedte fonalat markolta meg és szorította görcsösen véleményem szerint a harcmezőn kizárólag egy két élű fegyver erejével képes csak megmutatkozni. Egyfelől remek, hogy a rengeteg tagcsere és a gyakorlatilag teljes zenekari átalakulást követően, ezek az új arcok is -akik közül egyedül csak Hector "Leche" De Santiago az eredeti felállás tagja, ám a zenekar legjelentősebb, 2007-es széthullását követően ő is két év távozás után tért csak vissza a formációba,- képesek voltak majdnem mindenben tökéletesen reprodukálni a 2006-os debütlemez minden erényét, újra megdobbantva ezzel a megmaradt és tényleg hűséges rajongóik szívét. Ám pont ettől az újításoktól mentes, ismétlés szagú folytatásnak köszönhetően érezhetjük úgy, hogy ez a lemez -hangulatban, zeneiségben, koncepcióban és megvalósításban- bizony megállt valahol 2008 körül. A probléma csak az, hogy ma már 2011-et írunk, így mindaz ami izgalmasnak és eredetibbnek(!) tűnhetett volna pár évvel ezelőtt, most egész egyszerűen megkopott és unalmas. Persze egy szavunk se lehet, hiszen sajnos nem sajnos ez a műfaj már önmagában vált üressé és egysíkúvá, amire ugyebár a Despised Icon -gyakorlatilag az egyetlen zenekar, akikben még igenis volt potenciál- kihullása tette fel a pontot,-amit jómagam a mai napig képtelen voltam megemészteni,- így azt hiszem össze tehetjük a két kezünket, hogy elvétve azért még akadnak talán ilyen zenekarok, akik habár egy pillanatig sem képesek átírni a műfaj egészét, a rövidtávú szórakoztatás mellett azért némileg képesek feledtetni velünk mindazt a szégyent, amit ez a már önmaga árnyékaként vegetáló műfaj produkál.
A lemezen található tizenegy nóta, (melyből csak kilenc bír valódi értékkel, a másik kettő instrumentális) egy ezerszer (már jobban is!) eljátszott breakdown csomagolásba bújtatott szorgalmas iparosmunka, ami sajnos nem sajnos semmi, de semmi eredetivel nem képes megmelengetni a lelkünket. Pontosabban a fenti sorokat megerősítve újra elismételném, hogy természetesen ez a dalcsokor teljesen korrekt folytatása a debütlemeznek, ám mindez hiábavaló, ha azt vesszük alapul, hogy a lemez kilenc teljes értékkel bíró tétele közül egyikről sem lehet szuperlatívuszokban beszélni, mert valahol egyik sem bír valódi eredetiséggel, sőt sok esetben telepszik ránk az üresség és súlytalanság érzése, miközben elkeseredetten igyekszünk fogást keresni egy-egy felejthető tételen. Azt hiszem az pedig mindent elárul a korong erősségéről és fantáziadússágáról, hogy már a hivatalos megjelenés előtt a Divided és a Resist kettőse lett kikiáltva a lemez potenciális slágerparádéjának... Én nem titkoltan, pontosan a két nótára vonatkozó, már említett jelző miatt tartottam egy kicsit a dalcsokortól, és sajnos valamelyest be is igazolódott a károgásom, annak ellenére, hogy természetesen hittem, hogy a 'Kitaszított Bálvány' lantletételét követően, talán még az ABRB képes lesz megmenteni a halálos ágyán vergődő, már ráncos ajkaiból vért köhögő műfajt. Nincsenek okos megoldások, nincsenek karakteres, ténylegesen kiemelkedő darabok, nincsenek fülbemászó, vagy éppen szívszaggató melódiák. Annak ellenére, hogy utóbbiból egyes helyeken, (tehát nem midnenhol!) elég nyilvánvalóan kiderül, hogy Greg Kirkpatrick és Dan Sugarman gitárosok mostanság a Trevor Strnad vezette The Black Dahlia Murder diszkóján éltek, aminek gyanúját, Leche bekapcsolódó lábdobjátéka csak jobban erősít bennünk. Ezzel persze semmi baj nincs, sőt talán még a cikkben többször elhangzó fanyalgásom is az újítások hiányáról is érvénytelenné válhat, ha mindezt pozitív fejlődésnek fogjuk fel....
A félelmeim pedig minden bizonnyal sajnos joggal válnak lassacskán fóbiákká, hiszen ez a sajnálatos módon csak kliséhalmazként funkcionáló ötlettelen, ámbátor mégis szórakoztató dalcsokor alátámasztotta azt a teóriát, miszerint a deathcore a már említett halálos ágyról sajnos, nem sajnos képtelen lesz felkelni, és lassacskán felemészti a szürkeség, teljesen beleveszve ezzel a feledés homályába.
Öt hosszú év. Majdnem ennyit voltak kénytelenek várni a fanatikusok az As Blood Runs Black második nagylemezére, akik első, 2006-ban kiadott dalcsokruk óta megtapasztalhatták, a klasszikus értelemben vett bukfencet, ami az ő esetükben talán azért volt fájdalmasabb a megszokottnál, mert több, mint négy évvel ezelőtt nem kis reményekkel indultak útnak zenei pályafutásuk pokolian rögös és viszontagságos útján....
.jpg)
