Próbáld meg úgy intézni az időbeosztásod, hogy a sűrű, mindennapi teendőid mellett legyen legalább(!) egy teljes órád önmagadra, a lelkedre, hogy legyen időd megismerni egy olyan világot ami talán képes egy kicsit kiszakítani a minden egyes nappal egyre unalmasabbá, egyre pokolibbá váló verkliből, ebből a sok esetben már depresszív, keserű monotonitástól kiüresedett hétköznapi szürkeségből, mely gonosz vigyorral az arcán fal fel napról-napra egyre nagyobb darabot a lelkedből. Egészen addig, míg ezt az egy órát sajnálod önmagadtól, ne csodálkozz azon, hogy nem veszed észre a lábad előtt elterülő jeleket, melyek, mintegy előrelegyártott lábnyomokként könyörögnek azért, hogy rájuk lépve kövesd őket, hogy elvezessenek egy olyan kis rejtélyes ajtóhoz, amely mögött egy vadonatúj, eddig még ismeretlen világ tárulhat eléd. Habár az ajtó (még) zárva, a kulcs mégis ott lapul a zsebedben, ám ne csodálkozz azon, ha a zárhoz érve a kulcs minduntalan egy gumiállagú masszaként fog szétfolyni a tenyeredben, miközben arcot öltve, kedélyesen rajtad hahotázik. Hunyd le a szemed, add át magad annak a kellemes belső nyugalomnak, ami belőled szippantja magába a külvilág ingereit, lecsitítva ezzel minden zörejt, gondolatot, érzést. Egy mély levegőt követően hagyd, hogy a kezedben lévő kulcs irányítson téged, és a zárba érve megnyissa előtted azt a még ismeretlen, ám minden kétséget kizáróan gyönyörű és izgalmas világot, ami talán képes lesz egy szinttel feljebb emelni a lelkedet. Aztán lépj be.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Azt hiszem nem lövök nagyon mellé azzal, ha kijelentem, hogy a Born of Osiris legénységének a 2007-ben kiadott The New Reign nagylemezzel egy olyan betonbiztos helyet sikerült abszolválnia, ami mind a Sumerian házán belül, mind pedig a kortárs progresszív/technikás/death vonalon biztos lábakon terpeszkedett. Nem szeretnék nagyon sem a Sumerian Records történelmébe, sem pedig a kiadóról alkotott véleményembe túlságosan belebonyolódni, inkább annyival rövidre zárnám a történetet, hogy az említett istálló talán az egyetlen, ami már a puszta létével képes könnyedén felülemelkedni a hasonló zenei műfajokkal foglalatoskodó cégeken,-nem, nem a kortárs kiadók arcára szeretném kenni ezzel gonosz kuncogás kíséretében az orromból gondosan összegyűjtött fikámat,- hiszen a nevének puszta kiejtésével is már egyfajta hangulatot teremtő lemezcég talán az egyetlen aminek házon belüli egyes(!) szomszédai között meg lehet húzni -vagy legalábbis érezni lehet- egyfajta párhuzamot, mind zeneiségben, mind műfaj átfedésben, mind pedig hangulati megnyilvánulásban. Persze, ha mindez balgaságnak tűnik, elfogadom, ám amellett nem szabad elmenni, hogy a Sumerian hatás azért megkövetel egyfajta kisugárzást, ami szegről-végről talán összefügghet, még akkor is, ha az említettek miatt most a magukat ízig-vérig zeneszakértőnek titulálók idegességükben sziszegve törölgetik gyöngyöző homlokukat, hiszen a Born of Osiris-Veil of Maya-The Faceless súlyossági sorrendben felsorakoztatott technikás, sok esetben már-már progresszív death illetve death felé kacsintgató stílusukkal mindenképpen megkövetelnek -természetesen erősen hivatkozva a 'mostoha anyának' kikiáltott Sumerian Records-ra- egyfajta testvéri/mostoha testvéri kapcsot, amit mi sem bizonyít jobban, mint a már említett zenekarok tagjai közötti barátság és a zenei hatásként egyhangúlag megnevezett tech/metal ikon, a Meshuggah. Nem árulok el nagy titkot azzal, ha kijelentem, a házon belüli dobogón mindenképpen a már említett triumvirátus foglal helyet, a csavart, viszont minden bizonnyal az jelenti, hogy a helyezések nem eleve elrendeltetettek, hiszen a dobogó három fokán helyet kapó zenekar pozícióját mindig az aktuális év, aktuális zenekari termései határozzák meg. 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Miután a 2009-es év nem tartogatott kifejezetten nagy izgalmakat, hiszen The Higher Place címmel egy kissé összecsapott, kissé felemás produkcióval rukkoltak elő cikkem jelenlegi főszereplői, -a Born of Osiris legénysége,- amin habár természetesen önmagukhoz hűen fellelhetőek voltak hangulatos, -a debütön elképesztően eltalált, Joe Buras által több, mint tökéletesen kivitelezett és megálmodott szinti pötyögések jelentős leredukálása ellenére, melyek az igazi sava borsát adják a bandának,-itt-ott talán még kreatívnak is tekinthető, sőt meg merem kockáztatni, talán még szerethető, amolyan klasszikus BoO-s hangulatú, felépítésű és szerethető tételek, ám a korong mintegy fele azért szomorú és kétségbeesett halálhörgések közepette belefulladt az unalom és a felejthetőség bűzös vízű mocsarába. (ami habár nyilvánvalóan még inkább előtérbe helyezte a 'New Reign értékeit, sokunk mély csalódottsággal éltük meg mindezt.)

Aztán eltelt két év, és bízva bíztunk abban, hogy hamarosan a szél -egy kissé csapadékos és viszontagságos időszak után,- újra az ő nevüket fogja felsuttogni egy hőn áhított piramis csúcsára, így, azt hiszem teljességgel érthetően, gyermeki izgalomtől reszketve, összeszorított fogakkal és reszkető ujjakkal indítottam el a lemezt, követve a jeleket, bízva abban, hogy elvezetnek a megnyugvás, a béke és a zenei tökéletesség és harmónia paradicsomába.....

 

 

Mint ahogy azt a zenekar a neve is talán sejteti, zenéjükben itt-ott számolnunk kell lehelletnyi, a történelem könyvek fekete-fehér unalmas lapjait megerőszakoló, igazi átszellemült, atmoszférikus egyiptomi (sőt, véleményem szerint helyenként már-már távol keleti hangulatú) zenei elszállásokkal/tartalmi témákkal, melyek úgy képesek még egyik pillanatban irdatlan magasságokba repíteni minket, hogy a következő pillanatban arra eszmélünk, hogy (öröm?)könnyeinket nyelve lapátoljuk a földet magunk alatt, természetesen mindkét esetben számolni kell az elmaradhatatlan gyönyörrel, amiért minden bizonnyal Lee Mckinney és a tavaly, az All Shall Perish-ből átigazoló Jason Richardson gitárosok profi és amolyan régi sulis BoO féle, pattogós játéka mellett, azt hiszem Joe Buras billentyűs/háttér vokálos elképesztő, gyakorlatilag leírhatatlan pötyögése a felelős. És itt ragadnám meg az alkalmat, hogy ezt nevezzem meg a lemez igazi vezérfonalának, ami ugyan eddig is rendkívül stabil lábakon állt, mégis most érzem azt először, hogy ténylegesen igyekezték a szintetizátorra kiélezni a lemez alapkoncepcióját, mondanom sem kell, hibátlanul! Persze eddig is tisztában volt mindenki azzal, hogy a BoO féle hangulat egyik megkerülhetetlen pillére a szinti, ám míg a debütön a rommá tördelések, mintegy hangulati kiegészítőjeként szolgált, és a 2009-es (már említetten felemás) lemezen már igyekezték egyiket kompenzálni a másikkal,-mindezt úgy, hogy lényegében egy ötlettelen, (ál)kreatív masszát kaptunk, sok-sok jellegtelen tétellel,- egy látszólagos egyensúlyt teremtve ezzel,(ahol ugye a 'New Reign túlszaporodó breakdown-jai lényegesen megfogyatkoztak,) addig az idei nagylemezen már egyértelműen a dallamok, a hangulat, mintegy tökéletes megfestése és előtérbe helyezése volt a cél, ahol ugyan még jelen vannak a klasszikus értelemben vett tördelések, ám tagadhatatlanul minimálisra, és ténylegesen csak a szükségessé lettek redukálva. 

Mindenképpen így figyelhető meg egyfajta zenei fejlődés, melynek sajnos, nem sajnos megkerülhetetlen darabja az előző nagylemez, hiszen egy még érezhetően erősen kísérleti funkcióban tündöklő, átvezető dalcsokorként volt hivatott hatni, mely összekapcsolja a nyers és még kiforratlan -ámbátor hibátlan- debütlemezt, ezzel a zenei és már-már spirituális kivirágzásként ragyogó, eredetiségével és kreativitásával egy új, végleges és ezzel természetesen a Chicago-i hatosnak járható utat mutató mesterművel, (ami szétdarabolva, külön-külön, dalonként is képes minket irdatlan messzeségekbe repíteni, és azt hiszem az öszképből lecsapódó, teljesen elszállós végeredményére sem lehet panaszunk,) mely a debütlemez legfontosabb erényeit képes beleültetni a 'Higher Place felturbózott koncepciójába.

 

 

Talán a lemez borzasztó fogós, bekebelező hangulata mellett a legfontosabb az, hogy a csokorban fellelhető tizenöt(!) nótából, ha nem is lehet feltétlenül mindre kijelenteni, hogy hibátlan, (hiszen itt-ott azért akadnak gyengepontjai a lemeznek,) mégis a tételsor minden egyes darabjában lehetőségünk adódik találni valamit, ami úgy tépi ki, vagy éppen hipnotizálja meg a lelkünket, mint egy sivatagi homokból transzformálódó pokoli démon, ami érzéseinkből, szépérzékünkből és meditatív állapotunkból  -melyet egyes nóták, főként az instrumentális tételek, vagy a Solution, a zenekartól eddig meglehetősen szokatlan pillanatai miatt akarva akaratlanul átélünk,- táplálkozna. Annyi bizonyos, hogy a Sumerian istálló egyik legkelendőbb, immáron versenylóból táltos paripává avanzsálódott zenekara megmutatta a kortárs zenekaroknak, (szól ez többek között az As Blood Runs Black gyakorlatilag üres, ötlettelen és teljesen használhatatlan intro-jának,) hogy miként is lehet érdekessé, és ami talán még fontosabb értékessé tenni egy bő két-három perces tételt, ahol a karmester éppen megpihen. Természetesen külön kiemelten gondolok itt a dalcsokor talán leggyönyörűbb, egyszerre elszállós, megnyugtató és szívszaggató 'Omniscient bő két percére, amit lehetetlen megúszni libabőr nélkül.

 

Végeredményben azt hiszem a Sumerian üdvöskéi elégedetten nyújtozhatnak el a monumentális trónterem kényelmes karosszékeiben, melyek képzeletbeli piramisunk legmélyén szolgálnak pihenőhelyként, miközben gyönyörűbbnél gyönyörűbb egyiptomi hölgyek legyezik megfáradt testüket, vagy éppen éhségüket csillapítják néhány fürt szőlővel, míg valahol fent, a felhők között pedig minden bizonnyal a 'Discovery dallamait dúdolja a szél.....