Egy zenekar megteheti, hogy a nagy zenei turmixgépbe két marékkal szórja bele a különféle stílusokat. Megteheti. A legfontosabb mégis a végtermék, amit nehéz mindenki szájízének megfelelőnek elkészíteni. A recept a Salvusnál a következő: vegyél egy adag súlyozós rock, metál zenét, a különösebb fantázia mentes fajtából, szórd meg egy kis dark rock hangulattal (lehetőleg a szintisebbjéből), varázsolj bele rendesen dögöt, technikázást, és koszt, majd modernizáld meg egy mindent átszövő, friss hangzással.
Nagyjából így is lehetne jellemezni a szegedi illetőségű Salvust, és alapjáraton ez nem hangzana rosszul, mint ahogy az instrumentumokkal nincs is gáz. A bibi ott bukik ki, hogy ez az egész szinte másodlagos marad. A privilégiumot a számszövegek viszik, és annyira dominálja az egész produkciót, mint egy szadista latex ruhás úrnő, a kutyába lemenő mazochistát. Elismerem, van aki szereti ezt, mindenesetre nekem ez a fajta szövegorientáltság ha nem is fájdalmat okoz, de rendesen megkínoz, pedig a szövegek jók lennének. Ha kevesebb lenne belőlük. Így rettenetesen töménnyé válik az egész. Pötörke Zoltán hangja egyébként kifogástalan, még ha néhol kiszámítható is.
A párhuzam keresése elég problematikus lenne az Önharcképnél. Annyi biztos, hogy aki csípi a Depressziót, az nem fog csalódni a Salvusban. Elsősorban ez a dallam centrikus metállal átitatott rock zene, ami leginkább az arcéle a bandának, de gyakorlatilag szinte minden számukban belebotlunk olyan metalcoreba hajló darába, ami kölcsönöz egy modernebb hangulatot. Nekem eléggé a XXI. század legelejéről való kemény muzsika fílingjét hozza az Önharckép.
Amúgy vannak tényleg fülbemászó tételek a lemezen, ami a második anyaga a Salvusnak (az elsőről itt olvashatsz). A Nem Volt Hiába például egy nagyon elkapott kis szám, de ki lehetne emelni a kicsit dark rock hangulatú Szörny A Tükörbent, vagy a kicsit metalcore-os Ketten Egyedül is. Meg úgy összességében is elmondható, hogy minden dalban vannak szerethető momentumok, habár ebből adódóan vannak mélyrepülések, mint pl. a valóság showkat, celeb világot szapuló Koszorút Fejekre, ami legalább annyira összegyúrt stílusgyakorlatok sora, mint az Üzenet, ahol meg thrashből ska punkba hajlik a nóta.
A szöveg a mondanivalók tekintetében erősen felidézi bennem a már említett 2000-es évek elejét, a személyesség hiánya, társadalomkritika, a modern kapcsolatok, a művészet, valóság show-k; persze mind ez hol cinikus (vagy legalábbis annak szánt), hol végtelen nagy pátosszal előadva. És még egyszer elmondom, Pötörke Zoltán jó szövegeket ír, de rettenetesen zavaró, hogy hallhatóan a gondolatok ütemekbe préselése volt a cél, emiatt nagyon fura dolgok születnek az Önharcképen. Azt kell mondanom, hogy a Salvusban rendesen benne van a potenciál, és abban is biztos vagyok, hogy egy Depressziót lazán kenterbe ver, és az úgymond rock/metál mainstream honi képviseletében előkelőbb helyre hivatottak. Akik minden évben Lukács Lacira szavaznak a Hammerben, mint az év magyar szövegírója, az azért hallgasson bele az Önharcképbe. Nekem egyik se olyan bejövős, de akkor már inkább ez a szegedi zenekar.
A Ketten Egyedül klipje:
