Dave Grohl megkerülhetetlen alakja a mai (rock)zeneiparnak. Mindenkivel együtt zenélt már, aki csak számít, és, hogy ilyen nevek egyeztek bele a koprodukcióba, az nem lehet véletlen. Egyrészt, mint ex-Nirvana dobos, alanyi jogon ott van a hírességek között, másrészről, azóta kiderült, hogy az énekes/gitáros/dalírók között is a világ élvonalában található: ennyi éven át nem lehetne Kurt Cobain árnyékában megélni (ezt csak Courtney Love tudja). Zenekarának, a Foo Fighters-nek új albuma jelent meg, a továbbiakban ezt vesszük górcső alá.
Elöljáróban annyit, hogy Dave azt ígérte tavaly októberben, hogy ez lesz a legsúlyosabb lemezük. Dave Grohl rendes ember, tartotta a szavát. Rögtön bizonyítékot ad erre az első, Bridge Burningben. Ugyan nem én vagyok a piárosuk, és akkor valószínűleg nem tartanának itt, ahol, de én az első videót erre a számra forgattam volna. Így kell elkezdeni egy albumot, pörgős, lendületes, igazi modern rock, okosan felépített szerkezettel. Valószínűleg nagy hatással volt rá a Queens Of The Stone Age-beli vendégszereplés, a refrén elférne a QOTSA bármelyik számában, mint ahogy a szám is elférne bármelyik Foo Fighters albumon. Még az életműben elhelyezve is a legjobbak közé sorolnám. Azért persze a második klippes, Rope sem rossz. Ez a szám is hasonlóan jó, nincs benne üresjárat. A White Limo igazi meglepetés, Grohltól szokatlan éneklés hallható, egyáltalán, a Foo Fighters-től szokatlan keménység jellemzi az egész számot, zeneileg. A limuzinról szóló szöveg persze ellensúlyozza mindezt, azzal meg eleve levettek a lábamról, hogy a klippben szerepel Lemmy Kilmister.
Az ígéretes kezdés után a Dear Rosemary-ben sajnos picit megtört a lendület. Se lassúnak, se gyorsnak nem jó, meglehetősen lagymatag az egész szám, sokadszorra sem barátkoztunk meg. Az Arlandria, a These Days, a Matter Of Time, Back And Forth átlagosan jó FF dalok. Igazából bármelyik albumra ráférnének, de sehol se tűnne fel a hiányuk. A These Days talán a legjobb ezek közül, az utolsónak említett számban pedig a refrénben találhatunk jobb zenei megoldásokat.Ellenben a 9-es Miss The Misery egy igazi tökös rákendroll. Az album közepéhez képest végre hoz valami igazi változatosságot, Dave is azt énekli benne, érzésem szerint, ami neki a legjobban megy. A szám zömében visszafogottabb, dallamos éneklés, és csak akkor kiabál rendesen, amikor már kellőképpen megalapoztak ennek.
Az I Should Have Known lett a kedvenc dalom az albumról. Mindig is nagyon szerettem tőlük a komolyabb tételeket (a Come Back a mai napig a kedvenc FF számom). Komolyabb, mélyebb szöveg, fokozatosan építkezik, a végén pedig, ahogy Dave Grohl üvölti azt, hogy „No, I can not forgive you yet”… Sokszor libabőröztem. Azt meg most a cikk írásakor olvastam, hogy ebben vendégszerepel Krist Novoselic, a 2/3 Nirvana másik tagja.
A Walk hasonló vonalat visz tovább, mindenből egy picit gyengébb kiadással, de nem rossz ez sem, albumzárónak tökéletes.
Nem mondom, hogy forradalmi lett a Wasting Light, ellenben oly sok, egykori nagy kedvenc zenekarok új albumaihoz képest, csalódást sem okoztak. Ami jó, az hál’Istennek nagyon jó lett, a „rosszabb” számok is átlagos Foo Fighters dalok. Soha rosszabbat, én azt mondom. Nálam 4,5.
