Bazi nagy közhellyel élve úgy kezdhetnénk e cikket, hogy akkor most a Petra, a keresztény rock zászlóshajója újra vitorlát bontott, és május 5-én kiköt a Petőfi Csarnok dokkjában. De a helyzet nem ilyen egyszerű...
Nekem személy szerint két csalódáson is túl kellett tenni magamat, mielőtt tiszta, befogadó szívvel neki tudtam állni a Back To The Rock-albumnak. (Nyugalom, ezeknél nagyobb kríziseket is feldolgoztam már.)
Tehát nekem volt egy „Petrám”, aki – talán nem véletlen a szám – 33 éven át működött, majd 2005-ben, ahogy az előre kimondatott, kihunyt a Petra-leum lámpa lángja (bocsánat a szóviccért, csak már elég késő van, fáradt vagyok). De ez a re-union vírus őket is úgy megfertőzte, hogy kiderült: ők „csak” keresztények, nem szentek, és lám, nem tudtak ellenállni a kísértésnek, mikor arról volt szó, hogy magukat (és bankszámlájukat) újból meg lehetne fürdetni a siker fényében.
A másik rádöbbenés, hogy ez a Petra nem egészen az én Petrám. Nekem még 90 után egy-két évvel mutatta be egy frissen „megtért” haverom Őt, akibe ott és akkor egyből beleszerettem (mármint nem a haveromba, hanem a Petrába), mindörökké, ámen. A Beyond Belife – Unseen Power – Wake Up Call albumok „Szentháromsága” jelentette nekem a Petrát, és John Schlitt hangjához, karizmatikus egyéniségéhez kötöttem mindezt. A ’90 előtti időszakból semmi sem jutott el hozzám, ebbe talán az is közre játszott, hogy az akkori média (fura) urai (úgy sejtem) jól beleborzonghattak a gondolatba, hogy valami keresztény is, meg rock is. Igaz, később sem váltak média-kedvenccé, de - újabb nagy közhely - búvópatakként csak-csak terjedhettek műveik.
Ezért hatott rám sokk gyanánt, hogy ebbe a régi-új Petrába sem a megszokott énekes, sem az a „jó fej, szaladgálós basszus-gitáros csávó” sem fér bele. Mintha az Iron Maiden Dickinson nélkül, az ős-énekes Paul DiAnnoval indulna turnéra, és ennek szellemében csak az első két lemezről játszana dalokat.
Ez a (megkülönböztetésül) Classic Petra néven kiadott cd 1984-ig bezárólag tartalmazza a korabeli Petra „slágerek” újra felvett, 2010-es változatát. Ja, meg plusz két vadi új dal. „Paul DiAnno szerepében” pedig egy Greg X. Volz nevű úriember.
Ha mindezen tényekkel – keresztényi módra – megbékültünk, kapunk egy egészen kellemes, szerethető-hallgatható dalgyűjteményt. Mert a zenekar „mindenese”, fő dalcsiholója, az együttes „Steve Harrise” azért itt van! Igaz, nem basszusgitáros, mint a nevezett úriember, hanem szólógitáros, és Bob Hartmannak hívják Hihetetlen dallam-érzéke van ennek a psasnak! Az embernek néha az az érzése, hogy valóban földön túli erők segítik dalszerzői munkájában. ’84-től számolva végül is csak hat év, mely elválasztja a Petrát a grammy-díjtól...
És ez az un. Classic Petra sem tűnik rosszabbnak, mint a John Schlitt nevével (és hangjával) fémjelzett későbbi, sőt...Nekem speciel jobban bejönnek a mélyebb hangtartományban danolászó frontemberek (Helloweenre fordítva a példát: Derrist jobb szeretem, mint Kiskét). Ez az öregedő dalnok pedig például a Too Big to Fail középrészében akkorát énekel, hogy összedől a ház! Ráadásul ez az egyik új dal, tehát régi mesterszalagok előásásáról sem lehet szó, és ha ez a szám egy leendő új irányvonalat jelöl ki a zenekar számára, akkor nagyon rendben van minden! Ha már a két bónusz-nóta vesézésébe kezdtem, nos, a másik, maga a címadó – ami pont egy Greg X. Volz-szerzemény – nem igazán akar lecsúszni. Főleg, hogy a cím dacára inkább egy pop-dalról van szó.
Egyébként a Petra mindig szeretett „gagyiföldön” kirándulgatni, most sem maradnak el a határ közeli dalocskák: Godpleaser, Grave Robber, More Power to Ya, Rose Colored Stained Glass Windows. Azonban ily módon tálalva a témákat, ezek a nóták egyszerűen bájosak (tudom, rockzenével kapcsolatban nem használunk ilyen jelzőt). De általánosságban sokkal inkább feszes, pattogós ritmusok, néha elengedett, ám gyakrabban visszafogott gitár, éteri refrének jellemzik e muzsikát. Furcsa, de mintha ez a régebben íródott cucc érettebb, összeszedettebb, egységesebb lenne kései utódainál, bár lehet, hogy csak az újra-felvétel miatt tűnik így.
A Petra, nekem úgy tűnt, sosem törekedett saját, egyéni hang kialakítására. Megismerkedésünk idején valamifajta Def Leppard – GNR keverék muzsika volt. Ez az anyag pedig természetesen saját korának nagyjaira hajaz: Genesis, Toto, Asia, és talán a két hard rock óriás: a Deep Purple, és a Uriah Heep ízei érződnek rajta Csupán a szövegek a rock zene dicsősége helyett az Úr dicsőségéről szólanak, és a balladák sem valamely szimpatikus hölgyhöz, hanem Istenhez fohászkodnak.
Slayer-rajongók kíméljek ezt a cd-t, de ha valakinek – világnézettől függetlenül – bejön ez a stílus, az óriási rock-slágereket forgathat ki a lejátszóján, úgy mint: Adonai, Angel of Light, Bema Seat, Clean, Second Wind.
Talán fura lesz, hogy a május 5-ei estén - valószínűleg – nem fogjuk együtt üvölteni a zenekarral, mondjuk „beyond belief” refrénjét, meg hogy „I need to hear from You”, de szerintem nagyon nagy élmény lesz ez így is!
