Mi lehetne méltóbb lezárása egy húsvét hétfőnek, mint egy mocsár szagú sludge buli? Lehet-e szebbet annál elképzelni, mint hogy torma aromájú, sörös büfögések közepette, a végtelenül súlyos és mély basszusok, lomha riffek rázzák ki belőlünk a kaszinótojás, füstölt sonka kombó által generált gázokat? Lábjegyzetben, Dixie, a Weedeater énekes, basszerosa nem átall néha a színpadon behányni, így egy ténylegesen katartikus, és szélsőséges húsvétzáró összejövetelnek néztünk elébe. Abban a Tündárgyában, ahol idén már egyszer volt szerencsénk egy hamisítatlan sludge parádét látni.
Ami közös volt a két buliban, hogy mindkettőnél a Haw látta el a bemelegítő feladatokat, most az Our Existence Is Punishmenttel karöltve. Kicsit paráztam, hogy időben odaérek e kezdésre a Tündérgyárba, ugyanis az aznap nyilvánosságra került kezdési sorrend szerint fél nyolckor csapott volna a húrok közé az Our Existence Is Punishment. Majd egy óra csúszással ez meg is történt.
Az első zenekar kicsit csalóka volt. A név alapján ( az Our Existence Is Punishment egy Crowbar szám) doomos, stoneres dolgot várhatott volna az ember, a Nadir tagokat is magába foglaló OEIP viszont egy vaskos Will Haven életérzéssel áztatott, végtelenül mély, és húzós poszt apokaliptikus, néhol technikai finomságokkal ékített doom metált tolt az arcunkba. A színpadot rendesen bemozogták a fiúk, és látszódott rajtuk a rutin. Igazi hiánypótló a stílus magyar szerelmeseinek. A hangzásra nem lehetett kifogás, mint ahogy összességében a zenekarra sem. Az OEIP bemutatkozó lemezéről nem sokára olvashattok nálunk is.
A Haw már a Black Tusk buli előtt is bizonyított, és gyakorlatilag mára már nehéz elképzelni az ő közreműködésük nélkül egy magyar stoner, sludge bulit. Ismét profin nyomatták a középtempós, ízes riffekkel operáló southern, doom, stoner zenéjüket, az eleinte elég gyér közönség száma is megterebélyesedett. Sajnos itt is kísértett a múlt heti Club 202-es buli rossz szelleme, a mikrofon kábel itt is bemondta az unalmast, de legalább most egy cserével megoldódott a probléma. A már-már Haw slágereknek tekinthető One More Man Gone, vagy az All Good All Fine rendesen beizzították a kedves egybegyűlteket.
A Zoroaster számomra ismeretlen zenekar volt, de az, hogy a Weedeaterrel turnéznak azért egy elég szép ajánlólevél. A turnépajtáshoz hasonlóan itt is trióról van szó, szintén szőrös, szakállas, csapzott állatokról, stílusilag viszont a Weedeaternél borultabb, technikásabb dolgokat hoztak. Ahogy a basszusgitár már az elején megdörrent, lehetett sejteni, hogy nem lesz szó finomkodásról. Bivaly erősen dörrent meg a hangcucc! Maguk a zenészek sem fogták vissza magukat, az énekes gitáros Will Fiore mint egy gonosz törpe uralta a színpadot, a basszer Brant Anderson félőrült módjára hadonászott a négyhúrossal, és Dan Scanlan is leköltözött a mértani középre a dobcuccával. Kifogástalan kis koncert volt, iszonyatosan nagy elánnal. Még Dixie Collins is csodájára járt, kezében egy esernyőt szorongatva.
Annak hogy Budapestre látogat a Weedeater baromira örültem. Kollégista korom szép emlékei fel-felidéződtek, amikor 0-24-ben Weedeater, Iron Monkey, és Bongzilla szólt a szobánkból, terrorizálva ezzel a negyedik emeletet. Ezért voltam irtózatosan pipa a majd egy órás csúszásra (az előzetes tervezettel ellentétben akkor kezdtek a Fűevők, amikor végezniük kellett volna), amihez nem társul a BKV és a MÁV rugalmassága, így eme jeles esemény interpretálásában Slodó kelt segítségemre. Így látta egy feketeöves Weedeater fan a fő attrakciót:
A Weedeater-ről nem lehetséges megemlékezni anélkül, hogy akaratlan vigyorra ne állna az ember szája. Volt szerencsém Bécsben is látni őket és eddig nem tapasztaltam hibát. Más volt a bécsi buli, rövidebb, de szónikusabb, viszont az, hogy tovább élvezhettük a művészi acsarkodást a Tündérgyárban és nem is süketültünk meg teljesen, kétségtelen örömmel töltött el (öregszem). Szerintem ritka az, amikor egy zenekar minden tagja egyedi forma és biztos alapja a zenekarnak, ez itt így van. Dave Shepherd, a stoner Kispál András szerepében feltűnő gitáros olyan szép riffeket szállít, hogy végtelen boldogság tölt el, miközben letépi a fejed, a föld nevű bolygó jelenlegi egyik legindokolatlanabb hajszerkezetével rendelkező Keith Kirkum dobos pedig bárhányszor az ember látja, akár élőben, akár egy streamelhető videón, mindig élvezettel és energiával telve üti a bőröket. Plusz kedves úr ő, ugyanis minden alkalommal, amikor Makó Dávid a Haw zenekarból játszott két hangot a benjon, már ott volt a színpad előtt, mellett. Aztán itt van a frontemberünk, Dixie Dave Collins aki egyben bőgőzik is. Nem csak hallgatni, de látni is élmény, ahogy játszik, grimaszol, él a színpadon, a bőgőjén időnként dühödten náspángolja és torzított dörgedelmeket küld hanghullám formájában, tokánkat rezegtetve. Plusz kiderült, amit eddig is sejtettem, a hangja a komoly whiskey fogyasztás hatására torzult ilyen szépre.
Azt hittem, hogy most, hogy az új lemez, a Jason... The Dragon kijött máshogy indul majd a műsor, de istennek hála a szokásos God Luck and Good Speed és Wizard Fight kettőssel indítottak, így egyből feleszméltem a birspálinka okozta kábulatból és vigyorogva lóbáltam a kezem, mint polip az ipari ventilláror előtt. a műsor gerincét természetesen a Jason... The Dragon lemez adta, de volt a God Luck anyagról is rendesen.
Amikor először hallottam meg az új anyagot nem teljesen értettem, mi van, de élőben tökéletesen illeszkedett a dalcsokorba. Az egyetlen, amire az ember felkapta a fejét még így is, az a Homecoming melódiáit dícséri. Összességében azt kell elmondanom, hogy zseniális szettet nyomtak le és remekül éreztem magam, mint ahogy mindenki, bármerre néztem (kivéve a két hullarészeg csávó akik egy fotelben ültek).
Réti Zsolt további képei itt.
