Zakk Wylde hivatalosan is a legnagyobbak közé emelkedett, mert ezúttal sikerült neki is ellőni „az egy albumból kettőt csinálunk” poént úgy, hogy teszi mindezt nem duplalemezzel, hanem egy éves eltérésű megjelentetéssel. Az új hanganyagon az előző, Order Of The Black darálósabb darabjainak unplugged verziót elegyíti az akkor felvett, de végül a lemezről lemaradt, elsősorban könnyedebb dalok feldolgozásával. Szóval aki lemaradt az előzőről, de érdekelné az új, érdemesebb előtte azzal kezdeni, különösen, hogy június 29-én fellépnek a Pecsában. Ja, és távol álljon tőlem kritikai munkásságom öncélú dicsérete, de az említett album általam kiemelt négy szerzeménye megegyezik az új lemez első négy dalával.
Kicsit olyan ez, mint a Metallica Load/Reload esetében, azzal a különbséggel, hogy itt az említett 4 szám mindkét lemezen szerepel, ellenben a két hanganyag hangulata lényegesen eltérőbb.
Itt van pl. a Darkest Days, kezdjük ezzel. Nem rossz szám, bár továbbra is fenntartom, hogy az eredeti verziójának zongorás intrója (amit Izsák játszott fel) eléggé november raines. Nem feltételezem, hogy Zakk olvas engem, de az új album unplugged verziójában már gitárral indítja ezt a dalt, sőt, alapvetően a hathúros hangszer lett a domináns, az eredeti zongorával szemben. Ez jól áll a dalnak, abszolút. Aztán kapunk belőle még egy verziót, ugyanezen a lemezen, pár számmal később, Jonh Rich country sztár közreműködésével. Lássuk be, a különbség is ennyi, a második versszakot ő énekli, meg a többi részben alávokálozik, egyébként pepitában ugyanaz. Nem rossz dal, de két lemezen háromszor… Kicsit túlzásnak érzem.
A nyitó Overlord (unplugged) lett a legjobb. Telitalálat. Az eredeti se kutya, de megkockáztatom, így még jobb is. Ez egy igazi éneklős szám, és talán még jót is tesz a refrénben, hogy a nyugodtabb hangszerelésnek köszönhetően jobban kijön Zakk torkának ereje. A meglehetősen darálós Parade Of The Dead-ből lényegében egy balladát csináltak, érdekes és vicces is egymás után meghallgatni a két verziót, de nekem alapvetően tetszik. A Riders Of The Damned-re viszont rá sem lehet ismerni, csak a szöveg jelzi, hogy ugyanarról a dalról van szó. Ezt sajnálom kicsit, mert az első változat baromi dögös rákendroll volt, ez az új meg leginkább amolyan semmilyen lötyögős-szomorkodós, egytucat. Ennyit a közös dalokról, nézzük az „újakat”.
Van itt egy Junior Eyes a Black Sabbath-tól, egy Helpless Neil Young-tól, Bridge Over Troubled Water Simon és Garfunkeltől, a már sokak által feldolgozott Blind Faith szám, a Can’t Find My Way Home, illetve az angolszász kultúrában karácsonyi dalként funkcionáló The First Noel gitáros átirata. Tényleg. Egyszóval az amerikai zenei kultúra meghatározó pillanati, Zakk Wylde átiratban. Túl sokat nem tudok hozzájuk fűzni, az biztos, hogy mindegyiket a saját képére formálja, mégis meghagyva a dal alapvető elemeit. Azt gondolom, hogy mindig is jó érzékkel nyúlt a feldolgozásokhoz, tudja, hogy miből mit tud kihozni, az más kérdés, hogy választottjai az egyszeri magyar rocker számára általában kevésbé ismertek.
Szóval, gonosz aspektusból közelítve, a Black Label Society kiadott egy új studióalbumot, anélkül, hogy konkrétan egy új számot is írtak volna. Ellenben úgy is szemlélhetjük, hogy ők legalább vették a fáradtságot, és nem egy koncertlemezt vagy best of-ot dobtak a piacra, hanem valóban átdolgozott saját, illetve feldolgozott dalokkal látták el a rajongókat. Vajszívű vagyok, én adok egy négyest. Szerintetek?
