Furcsa dolog belegondolni, hogy az anno, a szubkultúrába berobbanó, screamo punk, poszt- hardcore hullám mára leginkább a nosztalgia érzet kiváltását szolgálja. Azok a tinédzserek, akik 2005 magasságában oda, meg vissza voltak az olyan zenekarokért, mint az Alexisonfire, Rise Against - vagy az éppen szóban forgó, és a műfaj, politikai hangnemet megütő zászlóshajója, a Boysetsfire- azok már szép lassan átlépték a második (harmadik) ikszüket, maguk mögött hagyva a lázadó attitűdjüket. Nomen est omen, mondhatnánk, mert ezt a tüzet képes bennünk újralobbantani a Boysetsfire. Főleg ha mellé vesszük, hogy egy Letlive nevezetű bandától is láthattunk/hallhattunk pár elképesztő dolgot.
A koncertet az a Deez Nuts nyitotta, akik huszonnégy órán belül két bulit is adnak Budapesten. 15.-én a Bring Me The Horizont előtt is előzenekaroskodnak. Szénné vart, igazi Biohazardon, Sick Of It Allon szocializálódott arcokból áll az ausztrál banda, akik a hardcore punkot remekül vegyítik a hip-hoppal. Az amúgy sem túl népes közönségnek talán még túl korai volt elővenni az ugrálós cipőt, vagy csak tartalékoltak a továbbiakra, pedig a Deez Nuts igazi buli zenét tolt.
Az Antillectual zenéje állt talán a legközelebb a főzenekaréhoz. Zenéjük az a fajta emos felütésű hácé punk, ami könnyen emészthető, de sajnos ugyanilyen könnyen el is lehet felejteni. Többnyire olyan dallamos számokat hoztak, amik nyugodt szívvel elférnének egy Amerikai Pite házibuli jelenet zenei aláfestésének. Voltak kicsit komplexebb tételek, de különösebben nem hagytak bennem mély nyomot Antillectualék. Mondjuk egy ilyen higanymozgású dobost élmény volt látni.
A Letlive nevével a koncert flyerén találkoztam először. Az előzetes belehallgatás a munkásságukban viszont bizakodásra adott okot. Az a fajta Glassjaw beütésű, kicsit emós, poszt-hácés energia bomba, ami nagyon könnyen el tud kápráztatni –amennyiben hitelesen adják elő-. Nos ez olyannyira sikerült a los angeles-i bandának, hogy koncert után úgy kellett keresnem a döbbenettől leesett állam. A frontember Jason Aalon Butler olyan volt, mint egy kezelhetetlen, hiperaktív kölyök –mondjuk a többi zenész is rendesen bemozogta a teret.
Címszavakban Jason úr ámokfutása: mikrofon a szájban, néha a gitáros Jeff Sayhoun ének apparátusa szintén, ha nem ott, akkor a földön. Számközben az erősítők megmászása, és azok ütemes ütlegelése. A színpad mögött talált kis szőnyeg nézők közé dobása, vagy éppen mosh pit kezdeményezése –a kicsit enervált, de lehet hogy csak elképedt hallgatóság között-. Saját cipőjébe éneklés.
A hanyatt vágódva éneklés, és a színpad minden pontjának körbetáncolása szinte alap elvárás volt, de az igazi unikumot, az utolsó előtti előadása szolgáltatta. A kamera daruján áthajítva a mikrofont, a nézők közt énekelte a Fake Historyról a Muthert. Ez a lemez adta a program gerincét, volt Homeless Jazz, The six, six, 6.8 billion, és a végén a Casino Colombus. Elképesztő volt, amit a Letlive művelt, tényleg szórakoztatóak voltak, de ez nem ment a zene rovására.
A Boysetsfire ötödik alkalommal látogatott el hozzánk, és először azóta, hogy újra összeálltak. Az érezhető volt a –nem éppen teltházas, de szép számú- közönségen, hogy nagyon várják a politikai felütésű poszt hardcore alapvetést, ennek megfelelően, amikor este tizenegykor megszólalt –a nem megfelelő- intró, majd berobbantak BSFék, gyakorlatilag elszabadult a pokol. Egy ízig-vérig hácé punk buli volt ez, az ehhez szükséges crowd surffel, és csépeléssel. Nagyon nagy elánnal kezdtek, és a közönség énekeltetős Empire után inkább a középtempós, éneklősebb darabjaik kerültek előtérbe.
A frontember Nathan Grey amellett, hogy tökéletesen énekelt, baromi közvetlen volt. Nem győzött hálálkodni a közönségnek, poénkodott, és láthatóan bejött neki az A38 légköre. De úgy alapjáraton az egész zenekaron látszott, hogy élvezik, hogy újra együtt zenélhetnek. A bőgős Robert Ehrenbrand végig agitálta a nézősereget, a magyar felmenőkkel –de mint kiderült magyar nyelvtudással nem- rendelkező Chad Istvan is rendesen zúzott, talán csak Josh Latshaw volt a többiekhez képest visszafogottabb, de ez betudható a mackós alkatának, na meg azt is érdemes figyelembe venni, hogy az urak igencsak közelítenek a negyven felé. Egyébként Josh kábé úgy nézett ki, mintha valami környékbeli talponállóból szedték volna elő, a játékgép mellől. De olyan óramű pontossággal tolta a riffeket, hogy öröm volt nézni, hallgatni meg végképp, hiszen olyan cd minőségű hangzást csiholtak ki nekik, hogy az After The Eulogy hangzására súlyosan rávert, amit itt hallhattunk.
A program gerincét a legutóbbi albumuk, a 2007-es The Mysery Index adta (pl.: Requiem, With Cold Eyes, Empire, Final Communique), a Tomorrow Come Today (Eviction Article, White Wedding Dress)inkább háttérbe szorult. A siker lemezüknek betudható After The Eulogyról volt a személyes kedvenc Pariah Under Glass, Twelve Step Hammer Program, My Life In The Knife Trade, és persze zárszónak az After The Eulogy, Rookie kettős (kellő mértékű megőrüléssel). A ráadásba jött még a Handful Of Redemption. Kiváló kis hardcore punk, poszt- hardcore, dallamos hardcore buli volt ez. Egy vérprofi Boysetsfirerel, és egy elmeroggyant, de imádnivaló Letlivvel. Még sok ilyet!
Fotók: Réti Zsolt
