Ez is megtörtént: az In Flames 10. stúdió lemeze Jesper Strömblad nélkül jelent meg. Sok rajongó állítja, hogy a 2000-es Clayman volt az utolsó „igazi” lemeze a melodic death metal úttörőinek, és hogy, azóta lassan, de biztosan haladnak az egyre kommerszebb felé (Jesper kiválása pedig ennek a megcáfolhatatlan bizonyítéka). Ízlések és pofonok, személy szerint úgy vélem, hogy kicsit túl van ez dimenzionálva. Előtte és utána is voltak egyaránt hibátlan és izzadságszagú alkotásaik, de a zene színvonalát tekintve, szerintem addig is és azóta is folyamatosan a világ élvonalába sorolható a svéd zenekar. Nem árulok zsákbamacskát: aki valami olyat várt, mint, teszem azt, a Colony, annak nem fog tetszeni az új album. Egyébként, pedig korrekt kis hanganyag lett.
A címadóval nyitunk, ami a két „korszak” közötti átmenetet képező számok közé sorolható. Nem annyira pofátlanul dallamos, de a refrén azért a nem feltétlenül death metal rajongóknak is kedvez. Az elején van egy jó kis gitárbevezetés, igazából az egyik legjobb alkotás az albumon. A Deliver Us hivatott az album húzódala szerepet betölteni. Abszolút modern metál, igazából a refrénje az, ami telitalálat. Az album egyik, ha nem legerősebb darabja a 3. All For Me, igazi dühös, zsigeri dara, az életműben elhelyezve is igen előkelő pozícióiban van (egyelőre) nálam.
A következő három szerzeményben a megkezdett úton haladnak tovább, a lendületet a The Attic töri meg, amivel önmagában nem is lenne probléma, de maga a dal nem lett túl izgalmas. Eleve idegen az In Flames-től az ilyen típusú zene, nyilván ez lett volna benne a különleges, de ha már ilyenre adják a fejüket, szerintem ki lehetett volna hozni jobbat is. Vagy legalább nem az album közepére tenni.
Átlagosan jó dalok következnek még ezután, van egy újabb leültető Jester’s Door, ahol viszont a végén hallható elektronikus elszállásért megbocsájtható az újabb törés, elég jól sikerült. Az album utolsó két számára sikerült újfent igazán jó dalokat rakni. A New Dawn és a Liberation is kiemelkedő szerzemények, még akkor is, ha az utóbbi elején a hevimetál ének eléggé furcsának hatott elsőre, de valahogy mégis teljes koncepciót eredményezett a végére.
Jó a keverés, Andreas ismét hatalmasat énekel, harapnak a gitárok, Björn Gelotte, mint mindig, most is üzembiztosan hozza a jobbnál jobb riffeket, egyáltalán, érződik az anyagon a két évtizedes rutin. Érzésem szerint felesleges is mélyebben belemenni a többi dalba, azt hiszem, az In Flames az a zenekar, amit a magyarországi rockertársadalomnak nem kell bemutatni.
Maga az album jó lett, az igaz kérdés csak annyi, amit már a bevezetőben is érintettem: hogy akkor ez most mennyire In Flames, egyáltalán van-e még ilyen nevű zenekar, ésatöbbiésatöbbi. Ebben a kérdéskörben nem tisztem, és nem is tudnék ítéletet mondani. Minden attól függ, ki hogyan áll hozzá. Aki nyitott az újabb dolgaik felé, vagy nem ortodox rajongó, de szereti az ilyen zenét, az hallgassa bátran, tetszeni fog. Aki a régi In Flames-re esküszik, annak ez a lemez is ugyanakkora csalódás lesz, mint a legutóbbi néhány. Talán egy picivel kisebb.
