Roger Waters: katartikus hangulat, pompázatos látvány, professzionális megszólalás

2011. július 03. - sunthatneversets

Ma egy rendhagyó írással jelentkezünk, méghozzá olyasvalaki "tollából", aki nyugodt szívvel nevezhető a magyar rockzenei újságírás doyenjének. Hegedűs István neve korábban összefort a Rockinform Magazinnal, jelenleg a ROCK!info Classic Magazin-nál dolgozik, de vezet rockműsort rádióban, sőt internetes újságírással is foglalkozik.

Nem érhette túl nagy meglepetés, aki már járt a Roger Waters nevével fémjelzett monumentális előadások valamelyikén. A Pink Floyd egykori frontembere ezúttal is hozta, ami tőle elvárható: világszínvonalú látvány, kristálytiszta, erőteljes hangzás - és nem utolsó sorban – éteri magasságokba emelkedett hangulat. Mindez a „The Wall” turné budapesti állomásán, a Papp László Sportarénában.

Hiába tapintható, graffitizhető, építhető, lebontható, a fal mindig is megmarad egyfajta misztikumnak; a társadalmi korlátok, az emberek egymáshoz való viszonyát jellemző negatív szimbólumnak. Úgy, mint a Kínai Nagy Fal, vagy a kelet-nyugati világot valaha elválasztó vasfüggöny legkegyetlenebb megtestesítője, a hírhedt Berlini Fal. A Fal alkotó elemei a téglák, amelyek felsőbb utasításra, fedőnevekkel, vagy számokkal (esetleg a kettő kombinációjával) szépen beépülnek a társadalom gyanútlan polgárai közé.

Ilyen térelválasztó építmény fogadja a Budapest Sportaréna tizenkétezres (!) iszonyúan lelkes, zeneértő közönségét a monumentális színpad két oldalán. Középen az évek során a Pink Floyd védjegyévé lett kör alakú, lámpákkal övezett kivetítő, amelyen a beköszöntő óriás csillagszórós tűzijáték, piros rakéták és zászlós emberek után sorra tűnnek fel a különböző háborúk fiatal, valamint idősebb áldozatainak nevei. Köztük Roger - Anziónál elesett - édesapjáé. Miközben hihetetlen energiával és tisztasággal, quadrofon, illetve dolby minőségben – no és lemezhű, kronologikus sorrendben -  szólalnak meg az 1979-es The Wall Pink Floyd album tételei, a háttérben szorgos kezek által épül a Fal. Míg csak össze nem ér.

A Fal – tudjuk - tapintható, graffitizhető, építhető, lebontható; itt és most „kivetítőként” alkalmazható. Sőt, a New yorki ikertornyok tragédiájára asszociálva, még egy repülőgép becsapódása is imitálható. Egy másik, a kivetítőn megjelent repülőgépről megannyi bombaként hullnak lefelé a globálkapitalizmus, illetve a különböző vallások ismert szimbólumai, kétséget sem hagyva Waters politikai-ideológiai világképe felől.  Nem hiányozhatnak persze a megszokott show-elemek sem: az Another Brick in the Wall (Még egy tégla a Falban) harminc éve fülekbe ivódott hangsorát illusztrálandó, a levegőben úszva megjelenik a tanár felfújható műanyag figurája. Odalenn a színpadon tizenhat tagú gyermekkórus zengi a refrént. „Anyám, hihetek-e a kormánynak” – teszi fel a kérdést Waters még mindig érces hangján a Mother című opuszban. A válasz kissé vulgárisan, ékes magyar nyelven érkezik a kivetítő falon: „ku*ra nem!” 

A második részre (amely a dupla album második korongját jelenti) a zárt egységet alkotó, teljesen felépült Fal mögött eltűnik a zenekar. Így örök talány marad, hogy mi történik a „színfalak” mögött: vajon teljes egészében élő muzsikát hallhatunk-e? Mindenestre a Vera, illetve a Bring the Boys Back Home éneke odavág, még akkor is, ha Waters (a rossz nyelvek szerint) titokban kap egy kis segítséget gépről. Basszushangszerétől megszabadulva, magányos hősként áll az óriási építmény előtt, így minden figyelem rá összpontosulhat. A Confortably Numb világhírű gitárszólója a Fal tetején álló Tommy White hangszerén szólal meg; a kemény heavy-rock hangzás hallatán a vájt fülű hallgatónak némi nosztalgiája támad David Gilmour pszichedelikus hangzásvilága után. Mint ahogy 2002-ben és 2007-ben itt, Budapesten már megszokhattuk, az In the Flesh ismételt melódiája alatt a felfújható „Trust Us” feliratú, kapitalizmust szimbolizáló, piros szemű disznó ezúttal is a magasba emelkedik, hogy aztán társaihoz hasonlóan ő is eltűnjön valahol a téglaépítmény mögött.  Mire a Stop, illetve a Trial tételeihez érkezünk, a Fal utóbb felépített középrésze látványosan leomlik, perspektívát nyitva egy új világ felé. Megérkeztünk. Falak épültek, majd összedőltek – s, hogy közben változott-e valami, arról erősen megoszlanak a vélemények. Mindenesetre mi az Outside the Wall lírai, vokális tételével a fülünkben, a szinte feldolgozhatatlan látványhalmazzal a lelkünkben lassan araszolunk kifelé az Arénából.

Az idén 68 éves Roger Waters a The Wall rockoperával méltó módon zárta le életművét. Alighanem pótolhatatlanul.

Fotók: Réti Zsolt. További képek a GALÉRIÁBAN

A bejegyzés trackback címe:

http://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr673033985

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum