Vasárnap este Budapesten adott koncertet a svéd In Flames. A zenekar irtózatos húzónév a mai napig. Ezt bizonyította az is, hogy a vasárnap esti időpont (és a magyar pénztárcákhoz kissé borsos jegyárak) ellenére gond nélkül megtelt az ex-Wigwam. Ettől függetlenül, azt gondolom, senki nem bánta meg, aki a tiszteletét tette a Fehérvári úton. Andersék megszolgálták a jegyár utolsó forintját is.
A koncert előtt közzétettük a zürichi performansz setlistjét, mondván, hogy valami hasonlóra számíthatunk. Ez olyannyira bejött, hogy egy az egyben ugyanazt a listát hallhatták a jelenlevők, sőt, nem csak mi: a sógorék is ezt kapták a szombat esti bécsi Gasometeres bulin. Nincs ezzel baj. Sőt, amikor már sejtettem, hogy nem lesz változtatás, akkor is őszintén tudtam örülni egy-egy dalnak.
Az est elejét nem variálták túl, lélegzetvételnyi szünet nélkül elnyomták az új album első három szerzeményét. Bevallom, lemezen azért néhol bele-bele untam mára a Sounds Of The Playground Fading dalaiba, de így élőben nagyon működött a dolog. Hozzá kell tenni, ez részben a közönségen is múlott. Őszinte lelkesedéssel fogadta ezeket a számokat is, nagyon kevés helyről hallottam csak a „nyomjatok már valami régit” örökzöldet. A Fear Is The Weakness és a Where The Dead Ships Dwell hangzottak még el valahol a koncert közepe táján.
Anders egyébként valami hihetetlen. Lényegében az egész koncertet végigénekelte albumminőségben, és ez különösen az új számoknál volt szembetűnő. Itt jegyzem meg, hogy a hangosítás is méltó volt a zenekarhoz, nem kellett a megszólalásért küszködnie a banda egyik tagjának sem. Egyébként énekesi kvalitásai mellett mint frontember is kiváló. Folyamatosan kommunikált velünk. Dicsérte Budapestet, a magyar lányokat és a magyar ételeket, sőt, amikor két szám között felvittek neki, utántöltés gyanánt, egy sört a színpadra, egyenesen a mennyországban érezte magát. Valószínűleg sablonszöveg, de a turné eddigi legjobb közönségének titulálta a Club202 népét, sőt, testületileg meghívott minket a hétfő esti zágrábi előadásukra. A legjobb azonban az volt, amikor az Only For The Weak előtt felinvitált egy fiatal hölgyet az első sorokból, és a szám közben végig ott tartatta magukkal a színpadon. A lány fényképezett, videózott, a zenekar tagjai pedig készségesen pózoltak neki. Különösen Niclas, a régi-új gitáros élvezte a dolgot. Részemről ez a dal volt egyébként a koncert csúcspontja, együtt ugrált az egész közönség, üvöltve a szöveget.
A zenekar többi tagja is korrekten tette a dolgát, érződik a rutin és az összhang. Björn és Niclas felváltva szólóztak, néha egyszerre, a ritmusszekció pedig pontosan húzta a talpalávalót. Egyetlen komolyabb problémám volt csak az estével, mégpedig a játékidő. ¾ 10 körül csaptak a húrok közé, és az egész másfél órán át, ha tartott, elbúcsúzással, átkötő szövegekkel, tokkal-vonóval együtt. Igaz, mindezt abszolút sallangmentesen: nem volt se visszataps, se perceken át tartó éljeneztetés és elnyújtott énekeltetés. Egyetlen lassú dal volt, a Come Clarity, és persze záró számként a Take This Life.
Magam sem tudnám elmondani pontosan, hogy mi az In Flames titka, hogy mitől jobbak, mint a teljesen telített dallamos death/metalcore piac bandáinakk többsége. De jobbak. Sőt, élnek és virulnak, Jesper nélkül is, és nem úgy tűnt, mintha egyhamar leállna a gépezet.
Fotók: Réti Zsolt. További koncertképek ITT.
