Első lemezanyagát készítette el az End of Paradise. A cuccos letölthető vagy hallgatható egyaránt a zenekar honlapján: www.endofparadise.hu. Egy jobbféle menedzseléssel ez a muzsika könnyen sikerre vihető mind „letöltésileg”, de még inkább koncerten (ha ott is képesek a srácok minimum ezt a formát hozni). De ez a „veszély” egyenlőre nem fenyegető, tekintve, hogy a megfelelő menüpont alatt a „jelenleg nincs koncert” felirat „díszeleg”. A RockStation olvasói közül azok érdeklődésére tarthat számon a lemez, akik kultiválják a Stratovarious-Helloween-féle speedeléseket, továbbá a maideni gyökerű klasszikus metált.

És ha már az ihletőknél tarunk: cikkünk címét sem a véletlen szülte. Nem is olyan nagy baj, hogy van néhány zenekar kishazánkban, akik akkora zászlóshajóvá nőtték ki magukat (elnézést a képzavarért), hogy oldalvizükön is el lehet már jutni valameddig. Alapvetően nincs baj az utánzással, előbb-utóbb csak kinövik, de ebben az esetben sorjáznak az igencsak ismerős riffek és gitárszólok, témák, intrók. A Névtelen hősök például eléggé Éjféli lányosan indul, hogy azután megérkezzen a Maiden 2006-os, „fekete” lemezének világába. Ami azonban a legzavaróbb, az a nyitószámban megtörtént Paksi-féle sakkfigurás metafórák kölcsönvétele – csupán az Élő sakkfigurák simán Sakkfigurákká változtak. Teszi mindezt egy olyan zenekar, aki egyébként ilyen sorokat képes világra hozni: „mint vaknak a fény, süketnek a zaj, nyomoréknak a lépcsőn ülő csaj”.

Ha már itt vagyunk, ejtsünk néhány szót a további – engem legalábbis – zavaró tényezőről, hogy azután nyugodt lelkiismerettel dicsérgethessünk! Az első hangok után bizony egy ifjú énekest képzeltem magam elé, akinek kölykös orgánuma idővel be fog érni – majd a honlap infója alapján kiderült számomra, hogy Schweininger István  már igencsak a harmincasokat tapossa, akárcsak a banda többi tagja.

Valljuk be még – ha már farvíz meg hajó szóba került – hogy az anyag színvonala kissé hullámzó; az erős dalok mellé bekerült néhány (szerintem) fölösleges is, különösen a második részben csoportosulnak ezek. Pedig az a sejtésem, hogy ezek nélkül sem lenne nyúlfarknyian rövid a lemez!

A magam részéről a zenekar nevével sem vagyok kibékülve, amolyan metal-sablon, még ha a kifejező borító kicsit meg is támogatja. Az album címe sem túl fantáziadús, de a tematika fényében még el tudom fogadni.

Mindezek ellenére a hanganyag rendelkezik egyfajta mágneses vonzerővel, amely az embert úgy odaszegezi a hangfal elé, hogy a pisilést is hajlandó késleltetni (tapasztalat). Ha mindezt fél mondatban kéne kifejeznem, akkor azt írnám: ÖRÖMZENE ez! Lelki szemeim előtt megjelenik egy próbaterem, ahol négy ember – Menyhárt Mihály (basszer), Németh Dénes (dobos), Tóth László István (gityós) és a már említett énekes úr – azt csinálja, amit a legjobban szeret, és ez a boldogság valahogy bedigitalizálódik a lemezanyagba is.

A honlapon hirdetett szavazáson – melyik a kedvenc számod a lemezről? – a magam részéről a Tünj elre szavaztam. Katartikus hatású már önmagában - akár a hajdani Roxette-féle Crash, Boom, Bang esetében – ilyen címet adni egy balladának. A produktum fényét olyan egyszerű ötletek emelik tovább, mint egy férfi-lány duett, vagy a(z eddigiekhez képest) szokatlanul erős szinti-jelenlét.

De k jó még a Nem érdekel és az Átkozott világ középtempós powerje, vagy éppen az Ami bennem él speedelése (utóbbiból van a korábbi idézet). A buddhizmusról értekező Guatama (így hangzott Buddha keresztneve) jó témaválasztás! „Csak a lélek valóság, és a test illúzió”. Remélem, egyszer lesz néhány dátum a koncertek menüpont alatt, mert úgy vélem: ez a muzsika élőben lesz az igazi!

Mivel ez a munka túllépte a demók szokásos korlátait, és már egyértelműen komplett, (viszonylag) egységes lemezanyag, osztályoznom is kell. Következzék mindebből egyenlőre egy szigorú három és feles, remélve, hogy a jövőben ez a szimpatikus csapat túllép a nagy elődök árnyékán!