Ugyanaz a kérdés foglalkoztatott a hétvégén, mint amikor életem első (és mindmáig egyetlen) Apocalyptica koncertjére készülődtem. Csak ezúttal a Van Canto „zenekarral” (énekkarral) kapcsolatosan. Sikerül-e élőben is létrehozni a Varázslatot? A többi zenekar közül csupán a Tristaniát ismertem még valamelyest. De nem akartam különösebben felkészülni az estére. Végülis a puding próbája az evés.
Az „étkezés” délután ötre volt kiírva, de mivel Bp-en sohasem kezdődött még ily korán koncert, ezért gondosan késtem. De mégsem késtem le semmiről. Legalább szokásomhoz híven körülnézhettem. Találtam egy tűzrendészeti tájékoztatót (!) melyből megtudtam azt, amit egyébként is sejtettem, hogy a Club 202 (ex-Wigwam) befogadóképessége kb alulról verdesi az ezer főt. Ez amúgy sem hajde sok, viszont elébe szaladva a történéseknek had áruljam el: a messze nézőcsúcsot jelentő Van Canto fellépés alatt kevesebb, mint félháznyian szívtuk az indiánklub füstös levegőjét. Remélem, lelkesedésünkkel azért megmentettük a Haza becsületét...
Mások is arra juthattak, mint én, mivel velem egyidejűleg kezdett óvatosan szállingózni a népség. A fiúk legtöbbje Nightwish-polóban, mintegy előre vetítve, hogy mire is lehet számítani ma este. A lányokról pedig egy néhány héttel később Bp-en minden bizonnyal felhangzó Uriah Heep dal címe jutott az eszembe; Lady in black, annyi különbséggel, hogy itt egy egész hadseregnyi fordult elő talpig feketébe öltözött hölgyekből..
Azonban ez a hadsereg egyenlőre még az ötven főt sem érte el az első csapat, az Amberian Down szinrelépésekor. A marcona fiúk és énekesnőjük arca – gond nélkül, közelről figyelhettem – nem árult el csalódottságot. Láthatólag így is örültek, hogy itt lehetnek a turnén, az meg maga az Éden lehetett nekik (az ő szövegvilágukkal élve), hogy a nézőszám előadásuk alatt duplájára hízott.
Az összkép rablóbandába keveredett hercegnő esetét sugalmazta. A fiúk is keveset mozogtak, de a „hercegnő” tényleg nem rendelkezett túlbonyolított mozgáskulturával. Néha suta mozdulatokkal tombolásra biztatta a népet, az instrumentális részeknél pedig lányos zavarában eltűnt szem elől, vagy pótcselekvésként rengeteg vizet fogyasztott. De a cinkelés ebben az esetben addig tarthatott, még meg nem hallottuk a – közönségéhez hasonlóan – fekete ruhás hölgyeményt énekelni! Bár eléggé le volt keverve az énekhang, így is tanúi lehettünk, ahogy csípőből vágja ki az (amennyire meg tudom ítélni) milánói Scalába illő hangokat! Valószínűleg onnan fúj a szél, hogy a zenészsrácok Nightwish nyomvonalon közlekedő zenekarukhoz képzett hangú énekesnőt kerestek. A zene pedig jó volt – de Nightwish. Nightwish – de azért jó volt. Ennyi.
Csaknem fél óra telt el amikor a behúzott függöny résében megjelent az ismert zseblámpa-jel, hogy „kezdhetjük”. Kezdte is az előzőhöz kísértetiesen hasonlító csapat. A nevük a romantikus hangzású Xandria volt. A – fekete csipkékbe burkolózó – énekesnő annyiban újított kolleganőjéhez képest, hogy a haja vége vörösre volt pingálva. No meg még annyit, hogy sokkal rutinosabban tette-vette magát a színpadon, a közönséggel is jobban kommunikált, amely ovációval, tapsokkal, „csápokkal” viszonozta a lelkesedést. A hang ugyanaz a zengő áriázós, mondhatnánk, egy újabb Tarja-klón. Szerencsére a zene jónéhány fokkal ötletesebb volt az előző produktumhoz viszonyítva. Emlékezetemben meg is maradt egy „technósan” induló, majd hamarosan zúzásba érkező dal. Utólag beazonosítottam: Now and forever volt a címe.
Az eredetileg kiírt Revamp helyett a Serenity ugrott be. Bár idáig jól szórakoztunk, a franc se kívánt még egy kishalat kifogni a cápahalászat előtt – ilyen alapállásból indult ez a zenekar. És innen nyert! A szokásos klasszikus intró után színpadra ugrott egy Bonanza Ákos alteregó, és ha már őrá hasonlított, mondott is pár kedves szót anyanyelvünkön, majd angolul dicsérte a fővárost. Innentől persze a nép a tenyeréből evett. Igaz, ehhez jó muzsika is kellett, melyben nem volt hiány a kábé negyven perces játékidő alatt. A sógorock – mivel osztrák földről érkeztek – valami Scorpions-szerűségben utaztak, s mindezt mintha ír zenei motívumokkal fűszerezték volna. A tisztelt olvasók nem fognak nekem hinni, de a Fairytales ballada alatt ismét megjelent egy fekete ruhás hölgy, és még egy-két duett erejéig színpadon is maradt. Egy Velatum című, elég ütős, tipikus symphonic metal-slágerrel bucsuztak, ahogy ígérték nem véglegesen. Remélem is.
Tisztában vagyok vele, hogy fél óra-negyven perc alatt viszonylag könnyű minden energiát kiadva a lehető legütősebb best of-ot produkálni egy csapatnak, de azért azt hiszem, nem illúzió rabja voltam, mikor boldogan állapítottam meg: igenis, kopogtat a rock-mennyország ajtaján egy tehetséges ifjú generáció! Más kérdés, milyen kifejezési eszközt találnak maguknak. Olyat, amilyen időket élünk. Filozófálgatásomban „van-can-to, van-can-to” skandálás zavart meg. Meglepődtem, mert a kiírásban jómagam a Tristaniat láttam következni. De nem tudtam ezt szóvá tenni. Áll nélkül nehéz lett volna. Leesett ugyanis. Bevonult a Bastian nevű dobos, majd ezen felül csupán az ember álatal gerjesztett hangoké volt a főszerep! Mindezt egy (fekete ruhás) hölgy Inga, és négy fiú abszolválták: Sly, Stefan, Ross és Ingo. Leírtam a nevüket, mert nagyon is megérdemlik! Saját – szó szerint – zöngemények mellet feldolgozásokat is kaptunk: Master of Puppets (Metallica), Witshmaster (Nightwish), Fear of the dark (Iron Maiden). Talán még egy-két nem saját nóta volt ezeken kívül - pedig jó lett volna több! Nem, nem arról van szó, hogy amazok rosszabbak lennének, csupán arról, hogy a dolog sava-borsa abban rejlik, ahogy egy eredetileg hangszeres művet „szájra ültetnek”. Jó volt hallgatni a kezdő Seller of Soulsot, vagy akár a pörgős Dangers in my headet. Egyszer meghallgatnám egy dob nélküli koncertjüket – ha van ilyen – ha már lúd, legyen kövér!
Talán csak néhány másodpercig nem tudta a publikum, egy ilyen különleges koncerten hogyan „kell” viselkedni, mivel a fiúk és a lány gesztusaikkal értésünkre adták: ez itt olyan metal-koncert, mint a többi. Segítségükkel a négyszáz ember pokoli hangulatot teremtett maga körül! A kis kompánia pedig szemmel láthatólag boldogan fürdőzött a sikerben. Torkukat is bőven megfürdőztették a dalok közti szünetben, de nem igazán volt csodálkozni való az ásványvizek-energia italok szapora fogyása. Állandó „helycserés támadásaik” sportteljesítménnyel értek fel. De nem sportélmény miatt jöttünk, hanem hogy a világ legjobb zenészeinek legszűkebb köréből lássunk hat arcot! Megvolt ez az élmény...csaknem egy pillanatnak tűnő órán keresztül. Tovább talán nem is bírták volna Slyék.
Ha a nap győztese címet septiben kiosztanánk a Van Canto-nak, ugyanezen titulus negatívját a Tristania kaphatná. A hat óta tartó „dajdajozásnak” köszönhetően 11 tájban már igencsak szét voltunk esve. Már akik maradtunk, mert fekete seregünk bizony kétharmada letette a fegyvert, és hazavonult. Norvég barátaink a Year of the rattel indították showjukat. Meg egy újabb fekete énekesnővel, kinek neve a csodás hangzású Mariangela volt (illetve gondolom, most is az). A design nagyjából ugyanolyan volt, mint eddig, kivéve azt a jópofaságot, hogy a hölgyike haját kislányosan két coffba kötötte. Előadta klippekből ismerhető hajladozásait, profizmusa segítségével lendülve át a közönség érdektelenségén. Ezen kívül még egy énekes srác volt segítségére, akit – kissé bugyutaság srácnak nevezni – robosztus termete végett inkább roadnak nézhetne az ember, mint csodás hangú énekesnek, és klasszikus gitár gyengéd kezelőjének. Pedig mindkettő igaz volt rá. Kjeti szinte állandóan a közönséggel kommunikált, és amivel kolleganője eléggé felsült, az neki sikerült. Valamennyire.
Furcsa volt számomra ez a három-négy frontemberes felállás; ott volt még a bundesliga-fazonú ritmusgitáros, Anders, aki a hörgősebb részeket abszolválta, no meg ebben gyakorta segítségére sietett a rockeresebb küllemű basszer, Ole is. A szólógitárhoz érkezvén bezárult a kőr: ismét egy hölgyet tisztelhettünk személyében, kinek neve Gyri. Jófajta iparos módjára nyűtte a húrokat, nem osztva a másik gitáros lelkesedését. Bár meg kell jegyeznem, mikor a csapat tagjai egymás közt sutyorogni kezdtek a nagy muzsikálás közepette, nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy ezt mondhatják egymásnak: „nyomjunk még egy-két számot ezeknek a félhulláknak, és tűnjünk a rákba!”
Nyomtak egy pár nótát, és tényleg eltűntek. Mi is. Talán kevesebb zenekar több lett volna. A Tristania nem volt annyival jobb vetélytársainál, hogy a megfáradt közönséget kilóra megvegye. Sőt, semennyivel nem volt jobb. A végére ez a kis csalódás – a Xandria, a Serenity és persze a Van Canto teljesítményét tekintve – bőven belefért.
Fotók: Réti Zsolt. További képek a Galériában.
