Mindig vitába szálok azokkal a barátaimmal, akik azt állítják: a rock(metal)zene kilencven akárhányban elhalálozott. Nem értek egyet velük, de vannak pillanatok, amikor megértem őket. Ebben az évben (is) tömegével jöttek ki a 3,5 tájékán osztályozható albumok. Melyek – legalábbis szerény megítélésem szerint – „ott vannak a szeren”, kíválóan kevertek, a zenészek profik, maguk a trackek pedig az alműfajnak megfelelve dallamosak, vagy éppen odab.szósak, ahogy kell. Talán éppen ezzel az „ahogy kell”-lel van a baj.

Mondhatnánk, jó idén a termés, de az ízeket, zamatokat a régi öreg „szőlőtőkék” termik. Már amelyiket nem hálózta be a tőke, vagyis egy túlságosan ügybuzgó kisgazda (nem Torgyán doktorra gondolunk). De lehet, hogy én vagyok csak az öreg. Mindenesetre gondban is vagyok, mert ezekre az albumokra – mint amilyen a Brainstorm szeptember 30-án megjelent anyaga is – három és felesnél rosszabbat adni dőreség. Mármint ez nem baj, csak éppen ez az osztályzat nem tudja kifejezni azt az űrt, ami a cd hallgatása után az ember lelkében marad.

Kellemes, szomszédokat költözésre buzdító zúzás, ugyanakkor mega-dallamok, gyönyörűen kiemelt gitárszólok. Minden egyes dal „meg van csinálva”. Ez az On The Spur Of The Moment az az album, ami nekünk készült...túlságosan is. Mindenki igényeit kielégíti – kívéve a Breatney Spears-rajongókét. Hagyományos metal-alapokon különféle felépítmények nyugszanak (azaz dehogy nyugszanak). Az első dal, a Below the line kezdése elcsépelten infantilis (líra és női opera-hang), majd rendkívül ütős verzék következnek. De mintha a Queensrychet hallanám Geoff Tate hangjával az élen. A következő dal – In the Blink of an Eye - a nyolcvanas évek Metallica riffjeit idézi elénk. Már a négyes sorszámot kapja az In these walls, amely nem csak a címe miatt emlékeztet a Dream Theater-re. Bár az egyetlen szám a lemezen, amely még viszonylag különlegesnek mondható, a klipp ettől függetlenül belőle készült. A refrén felejthetetlen, de – pont azért mert – ragadós-szirupos.

Ha tovább merülnek a részletek tengerében, még sok-sok Dream Theater párhuzamról tudósíthatnék. Nem rossz ez a stílus, de bőven elég egyetlen banda, aki mindezt képviseli. Dehát a DT az utóbbi években bármikor, bárminek a kapcsán az érdeklődés középpontjában áll. Érdemes tehát az általuk taposott ösvényt járni.

A Brainstorm okos tyúkanyó módjára tereli össsze a különböző színű csibéket. (Bocsánat az idétlen hasonlatért, a nagyon reggel az oka.) Agyviharék sokáig vártak a sikerre, sokáig keresték az utat, melynek megtalálásáról talán éppen most mondtak le végleg. De talán vagyunk egy páran, akiknek nem az okosság kéne. Nem agyviharra, hanem lélek-viharra vágyunk, felkorbácsolt pozitív, vagy akár negatív érzelmekre, melyek a mienkké válnak a zenehallgatás időtartama alatt. Ez itt nem egy igazi vihar; mennydörög és villámlik ugyan, de nem tépi le a fejünket a szél, nem sodor el minket sehová.

Amúgy ez egy jó album, hallgassátok, valószínűleg tetszeni fog. Pontos, hibátlan munka. A riffek, refrének ahogy kell. Mielőtt elunnánk magunkat, jön egy-egy ébresztő effekt, telefonhang, ilyesmi. Töltelékszám nincs.

Pedig emlékszem, például a ’83-as Maident hallgatva milyen jó volt végigszenvedni a gyengécske Ganglandet annak tudatában, hogy mindjárt jön a Hallowed by thy name. Milyen bájos volt a Stormwitch (jé, ez is vihar!) Eye of the storm lemeze Andy influenzás hagjával, és a rosszul eltitkolt, időnként elő-elő bukó dobgéppel! Például e két – és még jó pár – lemez dalai még így több évtized távlatában szinte mindennap megkísértenek. Vajon van-e olyan nóta ezen a tökéletes Brainstorm-albumon, amire akárcsak öt év múlva is emlékezni fogunk? Aligha.