Október 12-én ért Budapestre a kansasi The Get Up Kids, Skalar Musicos szervezésben. A zenekar az ezredvégi/ezredeleji punk-pop-rock-emo őrület egyik éllovasa volt, annak ellenére, hogy a magyarországi fiatalok körében sosem arattak nagy kasszasikert. Turnéztak a Green Day és a Weezer társaságában is, a Fall Out Boy egyenesen a létrejöttét tulajdonítja neki, de nagy hatással voltak a Blink 182-s Mark Hoppusra is. Ezzel nagyjából be is lőttem a zenei világot, a folytatásban beszámolót olvashattok a koncertről.
Illő, ha először az előzenekarról ejtek szót. Bevallom férfiasan, Norbert Kristóf nevével még nem találkoztam, egészen tegnapig. Igen, kérem szépen, egyszálgitáros énekes/dalszerzőről van szó, létezik még ilyen, szerencsére. Igaz, a tegnapi koncerten kiegészült egy darab basszusgitárossal is. Egyébként sem voltak sokan az este, de amikor Norbert a húrok közé csapott, még ez a családias létszám is épp csak szálingózott. Így, lényegében, az üldögélőknek és italt vásárlóknak kezdte el muzsikáját, ráadásul olyan bátortalanul és esetlenül jelent meg a színpadon, hogy nem sok jót néztem ki a produkcióból. Aztán elkezdték, és valahogy helyére kerültek a dolgok. A végére teljesen magával ragadott és már csak őket figyeltem. Az egész hangulata olyan volt, mintha csak egy Damien Rice számban üldögélnénk. (A honlapon utána olvastam, említi is hatásként) Melankolikus, néhol keserédes, igényes, jó akusztikus muzsika, mindenkinek csak ajánlani tudom. Aztán, mintha mi sem történt volna, ugyanolyan visszafogottan és bátortalanul távozott.
Fél 10 magasságában kezdett a The Get Up Kids. Leszögezem, én leginkább a Something To Write Home About című lemezeket ismerem, illetve szeretem, valamint a legutóbbi anyagot hallgattam becsületből az elmúlt napokban. Setlist még csak a hétfői bécsi koncertről van, szóval 100%-osan nem tudom megerősíteni, hogy ugyanez hangzott el. Nagyjából egyébként egyezik. A számomra legnagyobb sláger Action and Actiont már az elején ellőtték, de legalább kellemesen megalapoztak a továbbiaknak. Egyébként játszottak mindkét lemezről dögivel.
A két gitárt és billentyűst magában foglaló felállást kihasználták rendesen. Valamint, az A38 technikusait is dicséret illeti, úgy szólt minden, ahogy annak kell. Érdekes, hogy a frontember szerepét sokkal inkább Jim Suptic gitáros, mintsem Matt Pryor énekes töltötte be. Ő kommunikált velünk, ő konferálta a számokat és ő adta az instrukciókat is.A testvérpáros (Rob és Ryan Pope) végezte a dolgát, mint ritmusszekció. Meg kell jegyezni, hogy élőben sokkal de sokkal több energia van a TGUK dalokban, mint lemezről hallgatva. Tisztán látszik és hallatszik, hogy a könnyed hangvétel ellenére ezek azért rendesen összerakott, igényes dalok. A szöveg és az ének olyan, amilyen ebbe a műfajba kell, de nyilvánvalóan nem progrock rajongók tucatjai érkeztek tegnap este a hajóra.
Volt lassú számnak az Overdue, ráadásban a legnagyobb sláger Holiday, zárásként a Blur Girls & Boys feldolgozása. Jim a vége felé bele-belekezdett pár jól ismert számba (többek között a Smells Like Teen Spiritbe), sőt, robot táncot is lejtett dob és basszus kíséretre. Először jártak itt, ezt többször el is mondták, megköszönték, hogy eljöttünk, hogy itt lehetnek, egyszóval a szokásos udvariassági körök, de amilyen jókedvűen és közvetlenül viselkedtek a koncert egésze alatt, el is hittem nekik.
Családias légkör volt egész este, viszont akik eljöttek, azok valóban nagy rajongói a zenekarnak, így a kisebb létszámú közönség is jó hangulatot varázsolt. Nem mondom, hogy életem koncertélménye, hisz semmi olyan nem történt, ami túlmutatna egy jó punk-rock koncerten, annak viszont kiváló volt. Szimpatikus arcok, szimpatikus zenével. Ha tehetem, a legközelebbi itthoni koncertjükre is elnézek.
Fotók: Réti Zsolt
