Azon vagyunk mindig, hogy mihamarabb fent legyen a beszámoló egy-egy koncert elmúltával. Bizony nem mindig kellemes a „civil” munkanap után, néhány órás alvással hátunk mögött nekiülni ezt megírni. (Nem panaszképpen írom, hiszen ez részünkről szerelem, életünk fontos része.) Most viszont az mozgat, hogy ha ezek az „öregfiúk” így bírták a tegnap estét (a zenészekre vonatkozólag, de írhatnám ugyanezt a közönségről), akkor nekem is bírnom kell. Főleg így, hogy nekem is jutott jócskán az ő életerejükből – átsugárzott rám, ránk! Azt hiszem, erről szól, erről kell, hogy szóljon a rockzene...

Teszttel indult az egész. Először jártam a Barba Negra (fekete szakáll azt hiszem) névre keresztelt, nem régiben megnyílt rockklubban. Egy újbudai telepen véghez vitt hosszú tekergés után elértem a bejáratot, ahol is – hála egy laptop és egy televízió fényének – betekintést nyerhettem a „félistenek” buszába. Mit mondjak, szívesen elcserélném vele a gyors hetest, amivel nap mint nap munkába járok.

Magának a helynek légköre engem a wigwamre emlékeztetett. A különbség az, hogy itt indián-holmik helyett kalóz-relikviák találhatóak. A falakat a Karib-tenger kalózai című film tárgyköréből vett festések díszítették – no de mi lesz, ha ez az őrület is véget ér? Ennél sokkal lényegesebb, hogy a színpad megfelelő nagyságú, vetekszik a pillanatnyilag talonba tett Petőfi Csarnokéval. Sajnos a befogadóképesség fele csupán a PECSA belső terének.

Az érdeklődés viszont meglehetősen, de nem meglepetésre nagy volt; jó néhányan egészen oldalra szorultak. Az sem lehet meglepő, hogy az ezerfejűnek legalább nyolcszáz fejét nyugdíjaskorú, vagy afelé tartó hölgyek és urak jelentették. Az ilyen típusú koncertekhez képest nem olyan nagy számban képviselték magukat a korosztályos zenéjüktől elfordult ifjak, de aktivitásuk pótolta a létszámbéli hátrányt.

A hangosbemondó információk tömkelegével traktált minket, például tolmácsolták a zenekar kérését, mely szerint a buli időtartalma alatt mellőzzük a dohányzást. Majd bemondták, hogy kilenckor indul a Uriah Heep-vonat. Addig Réti Zsolt fotós kollégával kitárgyaltuk a rockélet jelen paramétereit, és lemondtunk az előzenekarról. Zsolti szerint a zenekar tagjai már túl háklisak ahhoz, hogy megosszák a teret másokkal. Ezt már egy ideje megengedhetik maguknak.

De jaj, csak nehogy egy „öreguras”, ledarálós nosztalgia-estet is megengedjenek maguknak... – gondoltam, de végül figyelmemet egy bejátszott Led Zep-szám utáni elsötétülés és a kissé sablon intro ragadta el. Az első dalt, a 2011-es albumon található I’m readyt közepes „mértékű" üdvrivalgás fogadta. Bernie Shaw énekes iszonyú nagy energiát birtokolva robbant a színpadra, egyből világossá téve: szó sem lesz itt ma este semmiféle opálos szemű merengésről. Közönséggel való kommunikáció tantárgyból is jelest adtam neki. „Are you ready?” – kérdezte a dalcímre replikázva, „megtalálva” személyre szabottan azokat, akik nem tették fel a kezüket. („Are you shy?” – szégyenlős vagy?)

Azért egy kisebb aggódásra okot adott az ezt követő Return to fantasy – Stealin’ – Rainbow Demon hármas. Külön-külön fantasztikus dal mindegyik, de olyan csapdahelyzetet véltem felfedezni, melybe oly sok nagy múltu banda beleesik önmaga tribute-zenekarává válva. Pikáns helyzet, hogy olyanok idézik meg egy adott banda gyermekkorát, akik maguk is szinte gyermekek voltak azokban az időkben. Az alapítók közül mára csak Mick Box gitáros maradt hírmondónak. A dobos Russel Gilbrook mindössze öt évvel idősebb saját zenekaránál.

De a következő blokkal ismét új nóták érkeztek. Mondjuk itt meg azt nem értettem, hogy miért a nem annyira acélos Money Talk és még egy-két hasonló társa, amikor a honlapon hirdetett közönségszavazáson is eléggé hátul kullognak, szemben a legnépszerűbb Trail of Diamondsszal, ami viszont kimaradt, akárcsak a rendkívül dinamikus I can see you.

Mindegy, így is jó volt hallani „őket” nyers valójukban, ahogy a zenekar tagjai, és nem a számító hangmérnökök, zenei rendezők álmodják. Mindez újabb aggodalommal járt együtt, de most már csupán a dobszerkót féltettem, nehogy szétessen a vészes remegés közepette. (Nicko McBrain a Maidenből egyszer már megjárta...) Az új cd címadóját jelentő Into the wild alatt szinte Slayer koncerten érezhettük magunkat, oly karcosan szólt, és Mick Box is nagyokat pózolt.

Azután – végletből a végletbe – hosszú ősz hajával a zenekar védjegyének számító gitáros akusztikus hangszert ragadott, és a csapat eljátszotta a klasszikus Wizzard egy szelídített változatát. Nem maradt ki személyes kedvencem, a July Morning sem – addigra a hangulatot már nyugodtan illethettük a fantasztikus jelzővel. Bernie itt már megengedett magának egy kis ücsörgést a kontrol-ládákon. A bóhoc most már fáradt volt, és sírt...hogy a Lady in Blackben újra showmanként – Shawmanként – irányítsa közönségét. A kimaradhatatlan dalok közül talán csak a Too scared to run maradt ki (kár, mert kitűnő koncert-nóta).

A ráadás első dalában „szabadon és könnyen” vették a dolgokat a SRÁCOK (igenis, ezt írom), ennek köszönhetően a „fél” közönség fent tombolt már a színpadon, ölelkezve-puszizkodva a zenészekkel. Az elmaradhatatlan Easy Livin’ zárta a  száz perces játékidőt. Legalábbis nekünk. A többiek maradhattak egy rock discora. Így is éjfél volt, mire ágyba kerültem.

Másnap reggel meglepetésemre nem mosott kakaként, hanem élménnyel feltöltekezve ébredtem. A villamoson telefonos videóim segítségével ellenőriztem magam: tényleg olyan emelkedett volt-e a hangulat, vagy csupán a sajátomé miatt éreztem úgy. De a kis Samsung is kezek erdejéről, éneklő, boldog közönségről tanúskodott. A Keleti pályaudvarhoz érkezvén egy busz suhant el előttem, mely igencsak emlékeztetett az este látottra. Miért ne lehetett volna az, amelyikre gondolok, hiszen a fiúk azt is közölték velünk, hogy ez a budapesti a turnézáró buli, talán ünnepeltek egy „kicsit” ott helyben.

Fotók: Réti Zsolt. További képek hamarosan a GALÉRIÁBAN