Nem tudom, mit jelent az álmoskönyvek szerint ha valakit Halloween napján megköveznek, de szerintem a „kíper(ek)” messze nem a legjobb Helloween album(ok), mint ahogy (kövezéshez felkészülni) nem is a zenekar legjobb felállása készítette azokat. Talán (biztos) ez a szubjektivitás kategóriájába tartozik, de én az ezen lemez(ek)en meglehetősen magas hangtartományban szállongó Michael Kiske hangok helyett jobban értékelem a későbbi énekes, Andi Deris férfiasabb orgánumát. Ezt leszámolva is szerintem az újabb kori „tökök” érettebbek e nyolcvanas évek végi „iker-zöldségnél”. Lehet, nem véletlen, hogy Kiske, és a másik tag, akit a közvélekedés a zenekarral azonosít, Kai Hansen a továbbiakban együtt, és külön-külön sem előzték be az egyenletes sebességgel zakatoló Helloween-vonatot. (Kiske szólóalbumaival – még Hansen közreműködésével is – nevetségesen messzire került egy ilyen esélytől, még az utóbbi által létrehozott Gamma Raynek voltak jó pillanatai, de nem véletlen, hogy a kritikusok a sör, illetve strand metal jelzőket aggatták e társulásra.)
Azt azonban dőreség lenne nem elfogadni, hogy a két Keeper... album az együttes (így együtt) legfontosabb lemeze. Minden tisztességes rocker álmából felrázva is felsorol egy-két dalcímet – mondjuk Future World meg I Wan’t Out – e bakelitekről, ha máshonnan nótát nem is ismer a germán metal élcsapatától. Nem vagyok biztos benne, hogy jó-e ez így, de a hamburgiak koncertjei még mindig Keeper-daloktól hemzsegnek. Kult-lemez lett belőle, belőlük. Mint ilyennek, mindenképp bérelt helye van Alapművek rovatunkban.
A figyelmes olvasónak feltűnt már, hogy a kettő darab, egy év különbséggel piacra dobott bakelitet együtt tárgyaljuk. Külön nem lehet, amúgy is az idő tájt az az info járta, hogy csupán a kiadó gyávasága miatt került két részben a lemezboltokba. Nem kizárt, hogy a két lemezanyag gerince egyszerre készült, de a második rész esetében már érezhető egy bizonyos, a zenei életbe akkortájt behömpölygő hullám, a Queensryche berobbanása. Az ifjú énekes, Kiske is érezhetően ezen a mezsgyén kezdi kutatni útját, és a dalok egy része – You always walk alone vagy a címadó – szintén ezirányba görbül.
A lemezek szerkesztési elvei viszont azonosak. És azonosak a másik nagy példakép, az Iron Maiden Powerslave albumának felépítésével, az A és B oldal szerinti 5-3-as elrendezéssel. A különbség annyi, hogy Dickinsonék egy Byron-vers feldolgozása miatt eszközölték a negyedórás játékidőt, de a tökösök becsületére legyen mondva: a két eposz, a Halloween, illetve a „keresztapa” Keeper of the seven keys ennek ellenére nem erőltetettek.
Bocsánat, a rövid intróval együtt a 2-es lemez A oldalán hat dal kapott helyet. Egyébként egy-egy nyúlfarknyi, szinti-„szimfonikusokkal” kísért középtempós bevezető dallamocska mindkét album elindítója. A komolyzenei betétek megjelennek még az első rész gitárszólóiban, és sokszor a dallamvezetések is ilyesféle benyomásokat sugallnak. Ezt már csak azért is le kellett írnom, mert mi „öregek” hajlamosak vagyunk ráfanyalogni a viszonylag újabb irányzatokra, így pölö a szimfonikus metalra is. Pedig, lám itt, és egyéb kedvenc albumaink mélyén, íme a gyökérzet! A másik tükröt pedig Michael Kiske énekes tartja elénk a maga tizennyolc évével – ennyi lehetett, mikor az első (Walls of Jerico) album után Kai Hansen úgy vélte: a gitározást és az éneklést ő bizony a jövőben nem tudja már összeegyeztetni. Úgyhogy csak ne húzzuk a szánkat egy-egy tinager-korú csapat feltűnésekor, amikor anno mi is egy kamaszt dicsőítettünk az egekig!
A két (lemez-)iker testvériesen osztozik meg két-két dalon, melyek – Pokolgép után szabadon – kövek lehetnek a fémzene majdani templomában. Az elsőn lelhető fel a speed-sláger Future World, és a Scorpions-csapásirányú, viszont fenomenális ballada a Tale that wasn’t right. A Keeper... 2 tartalmazza a megadallamos Eagly fly freet, és a Dr. Stein humoros döngölését. És még utóbbiról való nemzedékünk egyik kult-dala az I wan’t out. Ha már szóba került: a – Helloweenék szerinti – „humor” szinte hazavágja az albumot. Birkabégetéstől lónyihogáson át egészen egy (hallhatóan) elmeháborodott szörny üvöltözéséig minden van, ami nem kéne, nem való ide.
Az album egyéb gyermekbetegségeit gyakorta felülírja a fiatalos lendület, az iszonytató energia, akarás, és hit ami árad belőle. Vélhető, ez a megfoghatatlan atmoszférikus tényező eredményezi, hogy a fekete hanglemezek a mai napig sem vesztettek csillogó fényükből. Ismerjük el azért, hogy a nagyok mellett vannak gyengébb eresztések is rajtuk: például nem túlságosan emlékezetes a második LP balladájának szerepét betöltő We got the right, vagy a Kiske-féle Queensryche-ízű zöngemény, a You always walk alone. Az ígéretesen induló Rise and fallt is sikerült agyonvágni minden idők legborzasztóbb, áriázós-sikítós refrénjével, és az említett állathangokkal.
De az album így is bomba-siker, ezért kevéssé érthető Hansen gyors kiválása, minek következtében a következő két – egymást alulmúlóan gyenge – lemez nélküle készül el. Sőt, a hírhedt, meglehetősen pop(corn)-ízű, nevéhez méltó Cameleon LP után Kiske is távozik. A Pink Cream ’69-ből átigazolt Andi Deris életmentő vérátömlesztést jelent a zenekarnak. A vele – szerzőként és énekesként – alkotott albumok a mai napig sem mennek egy bizonyos szint alá – azt az egy esetet kivéve, mikor 2005-ben elkészítették a Keeper of the seven keys harmadik részét....
A cikkben lévő képen a szerző kislánya látható :-)