A nosztalgia-faktor

nagy úr! A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján nem csak a politikában volt rendszerváltás. A metal színtéren is keményen, határozottan utat tört magának a thrash – minden rockert térdre kényszerítve, kivéve engem. Egyedül a német Kreator, hazánkból pedig a soproni, hegyvidéki bálna, a Moby Dick volt az, amely utat zúzott magának szívemhez. Utóbbi olyan alaposan, hogy – emlékezetem szerint – nem volt olyan pesti koncert, amikor nem írtam volna alá a jelenléti ívet; legyen a helyszín a Fekete Lyuk (R.I.P.), a Tüzesvíz Metalbarlang (R.I.P.), vagy a PECSA (állítólag nem R.I.P.). Egy ízben – anyukám nagy örömére – aláírattattam Schmiedl Tamás énekes-gitárossal, azaz Smicivel a farmergatyómat, ráadásul ki is hímeztettem vele (mármint anyámmal, nem Smicivel).

Hosszú-hosszú éveken át a bálna szó hallatán már csak a Green Peace jutott eszembe, esetleg a meggyőződés is, mely szerint a Moby Dick-mánia életem egyik kedves, de felejthető epizódja volt. Míg nem belefutottam némely fesztiválon Smici új csapatának Bloody Rootsnak, vagy magának a nagy Moby Dicknek fellépéseibe. Csak a döbbenet dolgozott bennem, hogy teljesen ugyanazt érzem, mint másfél évtizeddel ezelőtt, és ugyanúgy üvöltöm, hogy „indulj keresztes vitéz”!

És persze, ismét elragadott a nosztalgia-faktor a 2011-es ’Dick cd-t hallva. Kicsi és játékos Intro után (lám, az intro is lehet az), Durván, akár a vulkán hasít a (ténylegesen) első dal, a zenekar ősi, dallamcentrikusabb világát idézve. A sztereo-hangzással való játszogatás szintén a bizonyos nosztalgia-faktort erősíti. 

Ezek után a négy soproni sráccal együtt álldogáltam egy kicsit A semmi talapzatán, szokatlanul sokféle ritmusváltás közepette, a végén egy dobszólóval Hofinak (természetesen Hoffer Péter dobosról írunk) köszönhetően. Azután visszatérünk a szokásos speedeléshez a Gonosz Erő segítségével. Itt azért álljunk meg egy (vagy több) szóra a

szöveg

tekintetében! Mindezekért ismét – ahogy a másoDick lemeztől, a Kegyetlen évektől kezdve mindig – Pusztai Zoltán költő a felelős. Azt hiszem, a költői szakmai ártalommal van a probléma; valahogy nekem sosem jöttek szinkronba az általa jegyzett profetikus és poetikus látomások a zene nyersességével. „Szent könyvet szór részegen a tűzre a halál vazallusa, Koldusokra ég rá a ruha foszfor-bombáktól...” (Kiragadva a következő Bölcső és koporsó című tipikus Moby-nótából). Néha úgy érzem, túl körülményes, túl választékos: „A holnapok ravatalán nem hever hősi halott, csak gyilkolásra idomított klónozott katona és biorobot” – írta Zoli a már-már Black Sabbath-módra középtempós, húzós címadóban.

Költői fantáziája, nyelvi leleményei egyéb tekintetben a legnagyobbak közé emelik Pusztai urat. Az is kár, hogy mindezek állandó mondanivalóként a „globalizmus veszélyei” témakör irányába csoportosulnak. Na, nem mondom, ez is megér egy-két dalt, de nem ártana, ha a többi a Világegyetemben létező még rengeteg témának adná át a helyét. De most már utazzunk tovább a 

zene

hullámain, amúgy bálna módra! Hallhatóan az anyag A és B oldal konstellációban van szerkesztve (lásd ismét nosztalgia-faktor). A képzeletbeli B oldal nyitója a Ki mer a szemembe nézni? afféle „nemzeti trash” – nem csoda, hiszen Mentes Norbert szólógitáros a Hungaricaban is penget. Aki nem szívleli ezt a műfajt, azt megnyugtatom: több ilyen szám már nem lesz. Helyette van ismét egy középtempó Éjfél után tíz perccel. Sajnos a Bebetonozva és a Csak a döbbenet durvulása alatt – a tempóval ellentétes reakcióként – félig elaludtam. A magamnak feltett miért? kérdésre olyan választ kaptam, amelynek segítségével arra is rájöttem, mi végre a kedvenc albumom a soproniaktól a Kőrhinta. Nos, a címbeli idézet (a nyitódalból) nem véletlen: Ez a bálna mintha akváriumot építene maga köré (és még ilyen képzavarok után én kritizálom Pusztait). A szigorú határokon belüli úszkálás egy idő után óhatatlanul unalmassá válik. A Körhinta albumon szerepelt egy feldolgozás és egy ballada(!) is, ez a változatosság volt, ami számomra társaihoz képest is élvezhetőbbé tette ezt a produkciót.

Igaz, „ballada” gyanánt ott van a három középtempós nóta; utolsó számként például a Játszik velem egy álom, (nem számolva a (szintén) nyúlfarknyi Outrot). Nekem speckó ezek a hármak a kedvenceim (hiába, no, öregszünk), talán még a kezdő szám.

Mit is írhatnék

összegzés

-képpen? Amit már egyszer szóba foglaltam: ez az album, tippem szerint, abban a tudatban fogant, hogy a hat év kihagyás (meg az előtte lévők) bizony sok volt; az új nemzedéknek már megvannak a maga kedvencei, a régi fanok pedig Kegyetlen Éveket akarnak. Persze, a Kegyetlen Évek óta eltelt kegyetlen évek hoztak annyi fejlődést, hogy ez 2011-ben is élvezhetővé tegye a Holnapok Ravatalánál történő látogatást. A riffek szinte énekelhetőek, Smici ritmizálós majdnem-éneke már nem tűnik erőltetettnek, mint régen egy kissé.  Én adok minderre egy erős négyest!