Még „külső” utam, odaérkezésem során tapasztalom, hogy bizony a környékbeli vendéglátósok jókorát profitálhatnak a kettő darab Fehérvári úti nagykoncertből, melyek egymástól néhány villamosmegállónyira zajlanak. Vajon sok ember van még rajtam kívül, akit az Iced Earth és Steve Lukather egyaránt érdekelne? – filózom. Utóbbi olyan „afrikai nagyvad” (már bocsánat), akit régóta próbálok becserkészni, de mikor a környékünkön kóborol, minduntalan közbe jön valami. Irány tehát a vadi új, kalózos szórakozóhely!
Úgy számolom, a kötelező körökön (beléptetés, ruhatár) túl még belefér egy (ismét bocs) pisilés, és egy büfélátogatás (utóbbi kizárólag a kedves olvasók miatt, hogy hitelesen tájékoztathassam őket árak és minőség tekintetében). Beállok a ruhatár a hosszú és lassan araszoló sorába. Mellettem az Irigy Mirigy tagjai ácsorognak, várnak valakit. Abban a pillanatban, ahogy a nyolcasra ugrik az órám mutatója, felzúg a legutóbbi Lukhater szoló-album, az All’s well that ends well első dalának, a Darkness in my Worldnek intrója. Hát ők sem Axl Rose tanácsait kérték a turné előtt!
A helyzet élvezhetetlen; csak az ovációból következtethetünk, hogy most lép színpadra a főhős, a zene pedig itt hátul háborús csatazajnak hallik. Az egy szem, nyugdíjaskorú ruhatáros nénire meg nem tudok haragudni. Rohanás – oldalról talán be lehet slisszolni a sorok közé. Ez nehezebb, mint fél hete a Ten Years After fellépésén, de mégis valamivel szellősebben vagyunk, mint a Uriah Heepen.
Mialatt helyezkedem, a zene észrevétlenül átfolyik az anyaegyüttes Toto egyik dalába, melynek címe: Hero with a thousand eyes. A koncert a továbbiakban is az „öreg rozmár nem sz.roz már” elv alapján zajlik. Rögtön megénekelteti a „rozmár” a népet (jobban mondva megoóztatja), és zenészTÁRSAIT is mindjárt az elején bemutatja. Nem véletlen írom így: Steve csapata nem kísérőzenekar, hanem általa, vele egyenrangúként kezelt, szabad kezet kapott művészek együttese.
Mindjárt itt van Eric Valentine, aki olyan elánnal püföli a bőröket, ahogy arra csak egy fekete képes. Mert hogy ő az. Mikor finoman kell ütni a cinre, akkor is csupán az utolsó pillanatban fékezi le mozdulatát. Ez a düh ma este jó szolgálatot tesz az által, hogy felpezsdíti Lukather kicsit melankolikus irányba hajló világát. A basszusgitáros szintén afro (vagy félvér, faji kérdésekben sosem voltam jó). De ő sokkal csinosabb, mint Eric, ugyanis hölgyről van szó, Renee Jones a neve. A hangszert szokatlanul magasan tarja, és el nem tudom képzelni, ily hosszú körmökkel hogyan lehet a szinte hajókötél vastagságú húrokat pendíteni, gondolom, speciális műkörmökről lehet szó. A főszereplő druszája, Steve Weingart Ian Scott (Anthrax) alterregoként, és meglehetősen előretolva foglal helyet szintetizátora mögött. Rendkívül szimpi módon Lukather még a technikust is bemutatja, Jimmy a neve.
Még egy viszonylag könnyen emészthető dal a legutóbbi lemezről, a Watching the World, majd a zenészek így együtt, és külön-külön is improvizációkba, jammelésekbe, szólókba kezdenek. Egy negyed óra után képtelen vagyok ellenállni a természet hívásának. Akár csak Budha, én is megvilágosodom egy fa alatt, de az én esetemben a toalett falára festett pálmáról van szó. Nekem hiába adnának kezembe barna és zöld festéket, sosem tudnék ilyen „élő” növényt alkotni. Ugyanúgy, mint e mű alkotójában, Steve Lukather lelkében is lakozik valamifajta ismeretlen tényező, mely azt teszi, hogy a fél órás (!) instrumentális blokkot mégsem unjuk. A MŰVÉSZ belső utazásra invitál bennünket, melynek során ő maga megtalálta saját megoldását a közelmúltban fölé tornyosuló magánéleti problémájára, és családi tragédiájára. (Lásd koncert-beharangozó.)
Ez a ma esti Steve Lukhater nem „M. Jackson gitárosa”, de még csak nem is a Totoé! Ha tetszik, ha nem. A többségnek tetszik, mert nem indul népvándorlás a büfé felé, és az időnkénti taps lelkes és őszinte. Csupán néhányan próbálják füttyel, ritmikus, ösztökélő tapssal „jobb belátásra” bírni a művészt. Aki a végére már saját maga is belezavarodik az általa kreált zenei feladványokba. Legyint, nevet. Már nyoma sincs depressziónak, sőt nagyon is humoránál van.
Mindenkire ráfér egy kis lazítás, viszont rögtön a paci túlsó oldalán találjuk magunkat. A While my Guitar gently weeps Beatles-nótát már Santana kollega is gitárjára vette. Meg egyébként is: kezd divatba jönni a gombafej-dalok újraértelmezése, lásd akár a legutóbbi Scorpi’-munkát (kritika nálunk). Itt és most persze ez bejön, még a basszusgitáros lány is kap egy kis szerepet, mint énekes. Meg persze a közönség is zúg.
A 2008-as Ever Changing Times albumról (amit én igen-igen kedvelek, de a legtöbb kritika jól lehúzta anno) egyetlen, a koncert hangulatához leginkább illeszkedő fejezetként csupán a Stab in the Back harsan fel. A ’10-es „belső utas” cd-ről – All’s well that End’s well – már sokkalta bátrabban játszik Lukhater. Az eddig felsoroltakon, és a feledékenységem miatt kihagyottakon kívül elhangzik a Don’t say it’s over, majd végül a Can't look back. A régi mondás szellemében pont akkor hagyjuk abba, amikor a legjobban esik. Vagy ezren üvöltjük, hogy Never say never – a „szomszéd” Iced Earth a közönségével együtt hozzánk képest a fasorban sincs, ebben most biztos vagyok! E dal alapján is úgy tűnik: jobb volna nekünk egy elejétől végéig ereszd el a hajam-jellegű buli, de így is derekasan helytálltunk, megértve: szegényebbek lennénk, ha nem volnánk részesei egyszer egy ilyen élménynek is.
Persze, a búcsú csak megjátszott, még visszajönnek egy újabb „laza” öt percre, mely nevesítve a 2010-ben megjelent Flash in the Pan. Az elköszönés és a meghajlás most már valódinak tűnik, a színpad is alapértelmezett fényeket kap. De a népség erről nem akar tudomást venni, egyszerre tüntet, és egyszerre ünnepel! Sasszézok párat (a tapasztalatokból okulván) a ruhatár irányába, de azután úgy vélem: ha Steve nem jön vissza, akkor Steve-telen, akarom mondani szívtelen ember!
Nem az. Visszajön. Meghatottan. Azt hiszem, egy Toto-szám ez, amit most játszanak. Meg egy újabb improvizáció. A nép harmada pedig csak nem akar eltávozni, várnak valami ereklyét, amit Jimmy (technikus) fiú le is ad a setlistet tartalmazó puskázó papír „személyében”.
Fotók: Réti Zsolt.
