Ahogy mindenütt a zene világában, úgy Magyarországon is van egy kisszámú, ám annál lelkesebb tábor (megkockáztatom, tagjai személyesen is jól ismerik egymást mind...) amely a végtelenségig elkötelezett módon támogatja és élteti az underground viszonylatban is periférikusnak számító doom színteret, bármi történjék is. Ám hogy más, értő és nyitott zenehallgatók számára mennyire vonzó a mozgalom emblematikus alakjainak – élükön Scott „Wino” Weinrichhel, a világ egyik igazi doom ikonjával! – ingyenes koncertje idehaza, az azért nem volt egyszerű kérdés.
A válasz szerencsére fölöttébb kedvezőnek bizonyult, mert a nézettség a két nappal azelőtt ugyanitt lezajlott Danko Jones buliéval vetekedett. Csak éppen ezúttal lényegesen kevesebb volt az alkalmi koncertjáró.
A váci kötődésű és (túlnyomórészt) illetőségű Sunday Fury fellépésére a – nálunk – megszokottnál kevésbé nyomta rá bélyegét a nyitóbandák nem igazán hálás sorsa. Hangzásuk legfeljebb annyi kívánnivalót hagyott maga után, hogy lehetett volna valamivel tisztább, és a vokálok is rejtve maradtak olykor. A srácok viszont felszabadultan, görcsmentesen zúzták végig a rendelkezésükre álló játékidőt, és a Bullet vagy a Save At Last ilyen körülmények között is odavágott. A végére hagyott, már-már betegesen elborult Over And Overért meg pláne jár a köszönet. Az ekkor még szerény létszámú hallgatóság és az ebből adódó szórványos tetszésnyilvánítás mondjuk nekik is kijutott osztályrészül, amit azonban sehogy sem értek: közvetlenül a színpad elé legfeljebb csak oldalt merészkedtek egyesek, középütt az első pár sor helyét mintha csak kordonnal zárták volna le...
Azt ugyebár tudjuk, mit veszített a hazai metal élet a Mood feloszlásával, s ugyanakkor mennyit nyert az utódzenekarokkal. A tagság kettéválása óta tovább osztódtak a formációk, így a Wall Of Sleep és a Stereochrist mellett most már a Magma Rise létezésének is örülhetnek a doom hívek. A négy rutinos „öreg róka” összetartó, jó hangulatú alkotói közösségként muzsikál együtt, aminek ez a koncertjük volt a lehető legjobb bizonysága. Bánfalvi Sanyi pörölycsapás-szerű dobjátéka, a Hegyi-Janó páros öklelő riffjei és Holdampf Gábor védjegyszerű éneke (Tombstone Eyes, For Those stb.) makulátlan megszólalással, szép számú publikum előtt dörrent meg, a közönségénekléssel kísért régi klasszikus, a Glow Burn Scream pedig még a Mood időkben sem húzott ennyire a bulikon! Úgy gondolom, a következő korong lesz majd az igazán kiforrott munkája a négyesnek, élőben viszont már most is hengerel a Magma Rise.
Meg kell hagyni, Wino sajátságos egy figura. Ilyen vagy olyan okokból egyik eddigi formációja sem élt túlságosan hosszú életet a sok közül – a Premonition 13 soraiban meg már el is kezdődött az átrendeződés. Jóformán alighogy megalakult és debütáló lemezével koncertezni kezdett a csapat, a turné közben máris megváltak Jim Karow gitárostól, így Budapesten Wino egymaga nyűtte a hathúrost. És mivel sem ő, sem az előttem ismeretlen nevű basszer nem nyújtott éppen tekinteteket vonzó show-t (Weinrich urat mondjuk némileg felmenti az a körülmény, hogy énekes-gitárosként többnyire eleve a mikrofonállvány mögé „kényszerül”), a banda a túlságosan statikus, eseménytelen előadásmód miatt elveszett a deszkákon. Tovább súlyosbította a helyzetet Matthew Clark dobolása, amely Bánfalvi mester után kiváltképp sarkosnak és merevnek hatott.
Wino persze nem jött zavarba, kedélyesen eldumálgatott a nóták között, bár időnként a miksi mellé szövegelt, nem pedig bele. Nyilván annyira hangulatba hozta magát, hogy már nem tudott kellőképpen odafigyelni erre. Amikor azonban belefeledkezett az énekbe és a gitározásba, na abban aztán benne volt az X-faktor! Ahogy az a hangszer megszólalt – valami elképesztő töményen, testesen és ízesen –, az itthoni szakma egy emberként borult térdre!
A tagságban bekövetkezett változások nyomán a program is felborult. Megbízható hírforrások szerint Londonban a nálunk is elővezetett jammelés hosszabb volt és a műsor legvégére maradt, valamint nyoma sem volt a Wino szólónótákból, illetve Conny Ochs-szal közösen írt számokból, na meg a Motörhead-féle Iron Horse-ból álló akusztikus blokknak, amellyel a pesti buli zárult. Nekem ez utóbbival sem volt semmi gondom, sőt határozottan tetszett.
Mint ahogy Wino fellépései is élményszámba mennek, függetlenül attól, melyik zenekar vagy projekt élén szerepel éppen. Egyéniségében, dalaiban mágikus kisugárzás rejlik – más kérdés, hogy ez a mágia szerintem akkor érvényesül igazán, amikor olyan, hasonlóan markáns egyéniségekkel közösen alkot, mint, teszem azt, a St. Vitus vagy a Shrinebuilder tagjai. Jövőre pont ez a két zenekara jelentkezik majd új albummal, szóval 2012 igen erős évnek ígérkezik. Az ő életében éppúgy, mint a miénkben.
fotók: Réti Zsolt
