Kedves Olvasóink! Kollégánkat nem rég engedték ki a debreceni Klinikák Ideggyógyászati Osztályáról. Az utcán kóborolva gyűjtötték őt be a mentőszolgálatosok (rendőri segítséggel), mivel a járókelőket zaklatta. Fennhangon kiáltozta, hogy “Te hallottad már? Hallottad már ezt a sz*rt?”, és az emberek után szaladva próbálta őket rávenni valamilyen elvont zene meghallgatására. Az elmúlt heteket gumiszobában töltötte, kényszerzubbonyban, mivel önmagára veszélyesnek minősítették. Videofelvételek tanulsága szerint nem egyszer megesett, hogy a teremtőt szidván verte a fejét a falba. Zenelejátszásra alkalmas telefonján kívül, az egyetlen dolog ami nála volt, az egy papír, melynek sarkaiba kis gőzölgő ürülék kupacokat rajzolt és amin egy oldalunkra készülő cikk volt, amit most mindenki okulására közzé is teszünk.

“A Gorgoroth nem igazán az underground mélyében ténykedő zenekar. Csináltak ők mindent amit az Úr elítél, a rajongó meg pislogva hallgat, legyen az nemi erőszak, bántalmazás, öngyilkosság, buzeráns énekes, blaszfémiában úszó középiskolai tanár, betiltott koncertek, pereskedés,  gazemberség, hupákolás. A horda nem csak az albumok között, de akár albumon belül is olyan szinten váltogatja a tagságot, mint kolis szajha az ágyasait. Azonban a legutóbbi pereskedés a kettészakadt zenekar között végérvényesítette, hogy a gitáros Infernus a biztos pont, ez az ő zenekara. Az ő zenekara pedig képes arra, hogy hatalmas minőségbeli különbségeket mutasson az albumok között. Kezdésként, a norvég black metal hajnalán kiadtak két közepesebb lemezt, aztán jött a re-release cikkünk eredetije, az Under the Sign of Hell, amit mai napig az éra legjobb lemezének tartanak és tartok én is. A következő Destroyer szintén hatalmas anyag, bár inkább válogatás lemezként fogható fel, hiszen a rajta szereplő dalok négy év munkáját ölelik fel, a tagság meg olyan szinten vegyes, hogy a nyolc nótában négy énekes szerepel. Utána jött az Incipit Satan, ahol szintén rengeteg újítás és black metalban szokatlan eszköz következett és ezzel az anyaggal zárul az, ami számomra a Gorgoroth aranykorszaka. A pösze King ov Hell ekkor vette át a dalírást, és jöttek is az unalmas albumok. King szerencsére addig vergődött a szexualitás terén pályát tévesztett Gaahl-al együtt, hogy kinn találták magukat a zenekarból. Magam részéről vigyorogtam, mint állat. Eljött a régi-új Gorgoroth ideje!
Infernus újra elkezdett témákat írni, sőt visszahívta az aranykorszakban velük játszó és kiváló dalokat író Tormentor-t, a tüzijáték pedig akkor jelent meg a házam felett, amikor kihirdették: visszatér Pest, a régi énekes, aki az Under the Sign of Hell-en krákogott. Tényleg minden adott volt, hogy a 2009-es Quantos Possunt ad Satanitatem Trahunt a valaha kiadott legjobb Gorgoroth album legyen. És ahogy ez lenni szokott, jött a pofára esés. Annyira szar az az album, hogy az ember nem talál szavakat. Gyenge, erőtlen, halvány, önmaguk árnyékai, és ideférne az összes ilyenkor felsorolt fikázó klisé. És akkor jött a hír, hogy Pest és Infernus újra felrántják a legkultikusabb albumukat, az Under the Sign of Hell-t. Az eredeti felállásból csak az azóta öngyilkossá lett dobos Grim hiányzik. Vártam nagyon ezt az anyagot, de igazából gyanús lehetett volna, hogy ebből sok jó nem sülhet ki. Ugyanis az eredeti album erőssége két dologban rejlett. Egyrészt, hogy jó időben jelent meg az album, másrészt abban, hogy kibaszott nyers volt. Amikor először meghallottam a Revelation of Doom-ot azt hittem leszakad a fejem, annyira paraszt volt, mint állat. Mintha egy vonat ment volna át rajtam. Ráadásul eddigre kezdett el kialakulni az a Gorgoroth stílus amit a legjobban szeretek (előbb említett Under - Destroyer - Incipit vonal). A menetelős témák, az egyszerű, de fogós riffek, a néha kisérletezős hozzáállás, a brutalitás és a változatos dalok.

Szóval itt indult A Gorgoroth és emiatt hatalmas kibaszás, hogy elrontják azt, ami tökéletes volt. Annyira erőtlenül szól az újrafelvett lemez mint az utolsó albumuk. Szól, szól, de annyira gyenge, annyira halvány, mintha valami szarabb feldolgozás zenekar játszaná a nótákat. Egyetlen pontban sem ad hozzá az eredetihez, csak elvesz belőle. De szó szerint. Itt egy eltűnt szóló, ott egy eltűnt tiszta vokál téma. Hangzás terén annyi értelme volt ezt kiadni, mintha a Mayhem kiadná a Grand Declaration of War nyers verzióját. Az egy klinikai és technikás anyag, annak úgy kell szólni. Ez meg egy durva, nyers anyag, ennek amúgy kéne szólni. Az eredetiből süt a lelkesedés, ez meg unalmas ujjtornaként hangzik. Legalább újraértelmezték volna a dalokat, de nem, hangról hangra eljátsszák ugyanazt! Legalábbis gitár terén. Mert a dob, az valami olyan szinten gáz! Grim, isten(?) nyugosztalja, nem volt egy nagy dobos, de nagyon feelinges volt a játéka. Tomas Asklund egy profi dobos, imádom a játékát, de NEM ITT! Amit ő tol az megfelelő volt az új Dissection alá, vagy a régi Dark Funeral-ban, de ide nagyon nem. Pest hangja is eszméletlen jó a régi anyagon, ő valaha volt legjobb Gorgoroth énekes, de itt annyira töketlen! Szavakat nem találok, soha többet nem akarom hallani ezt szart, hogy a jó úristen mártsa belé a ...”

Innentől olvashatatlan az írás. Valószínű ekkora bomlott meg az elméje. A cikket elrettentésül tettük közzé, hogy SOHA, SENKI ne próbálja meg hallójáratait kitenni a fent említett zeneműnek.

Before:

After: