Alapvetően nem csípem azokat a goth/death/black metál együtteseket, ahol női énekes van. Semmi sovinizmus nincs ebben, csak úgy érzem, hogy nem hiteles, amikor egy törékeny csaj halálhörög. De azért időről időre megpróbálok végighallgatni egy ilyen zenét. Így esett a választásom a legutóbb az Amaranthe nevű svéd-dán formációra. Az együttes tagjai azért nem újoncok, olyan zenekarokban villantottak korábban, mint a Kamelot, a Mercenary vagy a Dragonland.

Az együttes első stúdióalbuma is az Amaranthe nevet kapta a keresztségben. Alapvetően érdekes, hogy három(!) énekessel nyomják: a nagyon is csinoska kislány, Elize Ryd hozza a tiszta női énekhangot, Jake E a tiszta férfi vokált (aki picit levette az Amorphis énekesének, Tomi Joutsennek Jack Sparrow-s hajszerkezetét) és mellettük hörög Andreas Solveström.

Az egész album nagyon gyors, pörgős és jól váltogatják a vokálokat. A számok hossza átlagosan 3 és fél perc körül mozog, de nagyon hosszú szövegei vannak a daloknak, így nagy gitárszólók nem férnek a nótákba, csak nyomják a szöveget veszettül.

Az album első nótája a Leave Everything Behind, amiből kislemez is készült. Egész jó kis dal, albumkezdésnek ilyen kell. Aztán jön a Hunger, de inkább nézzétek, (főleg Elize-t)

A harmadik 1.000.000 Lightyears  is rendben van még: tempós, sodrós szám, jó hallgatni. A következő két tétel (Automatic, My Transition) annyira nem rázott meg, itt kezdtem először laposnak érezni lemezt. Az album címadó dala viszont megint visszahozta a kedvemet a hallgatáshoz:

A Rain című dal megint rendben van, jó kis zúzás, hörgés a kellemes női énekkel a refrénben. Viszont a következő két számnál megint a felejthető jelző jutott eszembe. Már kicsit le is tettem az egészről, hogy oké, elfogyott a lendület. A tizedik dalnál (Director's Cut) azonban visszajött a hangulat, jó kis szám kerekedett ki belőle, ez a leghosszabb tétel az albumon. Az utolsó két nóta viszont (Act Of Desperation, Serendipity) kellemesen dallamosra sikerült, a második hallgatásnál már dúdolgattam magamban.

A Japánba szánt verzióra még – gondolom jól megfontolt marketing okból – került 2 bónusz dal, és azok is jók, elfértek volna eredeti tracklisten is. Összefoglalva érdekes ez a három vokálos megoldás, jó volt hallgatni. Több, mint 50 percnyi lendület, a két bónusz nótával együtt, rendben van. Alapmű nyilván nem lesz belőle, de ha meló közben felpörgetnéd az agyad egy könnyed zenével, megfelelő választás lehet.

A lemezismertető Sebők Szabolcs írása, aki mától a RockStation munkatársa.