Bár a fent említett vagonnyi lóvé esetünkben csupán a patinás amerikai hard rock csapat legutóbbi korongjának címére utal, és mi tagadás, a koncert látogatottsága is siralmas volt, azért a négy „felsőházi képviselő” szerencsére újfent igazolta hírnevét.
Stílszerűen fogalmazva nemes gesztusként is fel lehetne fogni a szervezők részéről, hogy egyenesen három hazai együttes kapott lehetőséget a tengerentúli legenda előtt – ha nem a tök üres tánctérnek lettek volna kénytelenek játszani mind. Azazhogy mégsem mind, mert a másodikként színre lépő Avatar produkciójára úgy négyen-öten a színpad elé méltóztattak fáradni. Sőt, végig figyelemmel is kísérték a (régi magyar hard rock hagyományokat ápoló) srácok műsorát. Ránézésre hozzátartozók, közeli barátok... Na, ez már nyilvános zenekari próbának nevezhető!..
Az estét nyitó Asphalt Horsemen és a progos beütésű fémzenében utazó Rubicon azonban ennyit sem tudott felmutatni. Viszont a négy southern rock aszfaltbetyár legalább ügyesen próbálta kivágni magát a kínos helyzetből. Minimális, poénra vett konferálással nyargaltak végig alig félórás programjukon (a Pride And Glory feldolgozásért külön plusz pont jár). Teljesen fölösleges is ilyenkor minden „Emeljétek a kezeteket, ez egy rock koncert!” jellegű próbálkozás, ha ennyire nyilvánvalóan pusztába kiáltott szó marad. Kell-e mondanom, hogy egy önálló bulival a három társulat bármelyike összehasonlíthatatlanul többre megy ennél?
A nagydarab, melegítős, szemlátomást mediterrán vonású fickó, több mint feltűnő jelenség volt, amit fel-alá mászkált a klubban és a legtöbben simán a külföldi bandák technikusának néztük. Pedig nem más ő, mint Jordi Sandalinas, a saját nevét viselő négyesfogat gitárosa, akinek a végén még azt is kegyesen elnéztük, hogy a színpadon ugyanebben a roados gúnyában jelent meg. Ugyancsak megbocsáthatónak számított a csapattól – habár végképp komikusan hatott – ahogy a bőgős amúgy tessék-lássék módon látta csak el háttérvokalista-teendőit, míg a mélynövésű másodgitárosnak, nem lévén több állvány, igencsak ágaskodnia kellett mellette, hogy egyáltalán elérje a mikrofont. Az igazi gondot nem ezek a sajátos látványelemek jelentették, hanem a zene totális semmilyensége. Páran talán még emlékszünk a négy évvel ezelőtti A38-as House Of Lords buli német vendégzenekarára (Weena); nos, az ő botrányos performance-ukhoz mérten a Sandalinas heavy rockja már komoly minőségi ugrás. Az igazság azonban az, hogy csupa unalomig elcsépelt, semmitmondó témát vonultatott fel a társaság. Az At Vance-ből ismert Rick Altzi hangja nem kiemelkedő, bár nem is rossz, énekdallamai ellenben éppoly sablonosak, mint maga a muzsika, és az ide kívánkozó markáns frontemberi kiállás is hiányzik belőle. Egyebet ha tudnék sem akarnék elregélni róluk; érdektelen és felejthető az egész úgy, ahogy van.
Ahogy aztán a főbanda vette birtokába a terepet és csavarta pillanatok alatt ujjai köré a gyér, ám annál lelkesebb hallgatóságot, a különbséget zongorázni lehetett volna. Vagy ízes Gregg Giuffria-féle futamok formájában megzenésíteni... Ő persze már régóta nem tagja a Lordok Házának, az a néhány, hírmondónak megmaradt billentyűs betét felvételről szólal meg, ám a lényeg: az egyedüli alaptag James Christian énekesnek és társainak második budapesti fellépése is a rájuk jellemző magas szintű hangszeres teljesítmény, végtelen profizmus, ugyanakkor szívből-lélekből való muzsikálás jegyében zajlott.
Furcsaságokat azért velük kapcsolatban is tudnék említeni. Meglehetősen fülbeötlő volt a sok egybeesés a 2008-as műsorral, úgyhogy örömmel vettem volna, ha legalább a 80-as / 90-es évekbeli nóták közül előszednek valami mást is. Ráadásul a Demons Down albumról (egyik személyes kedvencem) ezúttal valahogy megfeledkeztek. És ha már lemezbemutató turné, illett volna a Big Money-ról kettőnél több számot is elnyomni. A megklipesített Someday When például hol maradt?
Másfelől viszont nem szabad elfelejtenünk, hogy James nemrég kockázatos kezelésen esett át, ami miatt ezt a túrát egyszer már el kellett halasztani, és akkor még ki lehetett biztos abban, hogy lesz valaha bármi is a dologból?! Úgyhogy itt állt előttünk ez a lassan hatvanesztendős (!) úriember, néhány évvel ezelőtti önmagához képest jócskán lefogyva, összeszikkadva, táskás szemekkel, de életörömmel telve, és akkorákat dalolt nekünk, hogy csoda!
A többiek közül BJ Zampa dobos legfeljebb intenzív kéz-és lábmunkájával tudta kivenni a részét a show-ból, a balkezes Jimi Bell szintén egy helyben lecövekelve gitározott, a feje is csak nagy ritkán bukkant elő a jókora hajzuhatagból, ám a színpadi látványról Chris McCarvill basszer egyedül is gondoskodott. Fejformára egy az egyben a negyedszázaddal ezelőtti Los Angeles-i színteret idézte, csupán az akkoriban kötelező bőrdzseki (vagy farmermellény) plusz zsabós ing összeállítást cserélte le ing-nyakkendő kombóra. Arcáról egy másodpercre sem tűnt el jellegzetes, szeretni valóan pimasz vigyora, az ember bármikor kinézett belőle valami váratlan és vicces húzást. Szólóját mondjuk inkább időkitöltőnek nevezném – noha a dalokban sem pusztán alapozik emberünk –, de amikor egy-egy ki-és beszólásával vétette magát észre, aztán egy óvatlan pillanatban altájon billentette az előtte álló énekest vagy Jimi önálló gitárszólója alatt leugrott a színpadról, hogy előbb a rajongókkal pacsizzon, majd a pultos csajt fűzze a „vályúnál”, na, az tényleg eseményszámba ment.
Nem beszélve magukról a nótákról! Igaz, fentebb némi hiányérzetemnek adtam hangot, de hát a helyzet mégiscsak az, hogy ugyanezzel a programmal akár ma is megnézném újra Jameséket. Ők azok, akik nemhogy sikeresen elkerülik a szimpla múltidézést, de egyenesen az utóbbi évek termése teszi ki a szettjük legjavát. Mi több, egy S.O.S. In America, I'm Free vagy These Are The Times vitán felül ugyanabban a súlycsoportban indul, mint a Sahara, az I Wanna Be Loved, a Pleasure Palace!.. Ha mást nem is, ezt alapból mindenkinek értékelnie kellene velük kapcsolatban!
Nekünk, az aznap este megjelent maroknyi rajongónak ezen felül azt is, hogy a House Of Lords még mindig hajlandó átlendülni az öreg kontinensre, hogy estéről estére nagyjából ennyi ember előtt játsszon, méghozzá csúcsszínvonalon, holott minden tag (különös tekintettel a producerként is aktív Jamesre) megtehetné, hogy otthon marad és egyéb zenei projektjével keresi a „big money”-t.
Az ilyen élményekért érdemes koncertezni, illetve koncertre járni ennyi idő után is!
fotók: Réti Zsolt
