Ha dióhéjban akarnám összefoglalni a progresszív rock tótumfaktumának utóbbi másfél esztendejét (amit persze sok ezren megtettek már előttem), a tavaly Fehérváron tapasztaltak alapján a lehető legjobban jött ki a társaság a rizikós dobos-cseréből, zenei felfrissülés azonban nem történt. Ennek fényében akár kérdéses is lehetett volna a Dream Theater soros – fél éven belül a második! – hazai koncertjének kimenetele, ám a csapatnak itthon is van akkora és olyan elkötelezett tábora, hogy egy kevésbé izgalmas új albumra épülő műsor esetén se legyen gond a nézettséggel, Aréna ide vagy oda.

A washingtoni Periphery mozgósításával a cél alighanem a fiatalabb korosztály kegyeinek keresése lehetett. A srácok, hallhatóan Petrucciék munkásságából (is) merítve, abszolút a jelenkor nyelvezetén adják elő a többrétegű, komplex muzsikát. A hangszerkezelés, ahogy ilyenkor elvárható, tanári volt, a hangzás is teljes mértékben az ő oldalukon állt, de a zenét a sűrű váltások, a helyenkénti hörgés és Meshuggah-t idéző riffek ellenére is eléggé eseménytelennek, feszültségmentesnek találtam. Mi több, az énekdallamok szintén igen hamar törlődtek a memóriámból. Hogy röviden summázzam a dolgot: az agy és a szív kettőséből a periférián mintha túlságosan is az előbbi diktált volna...

Hogy az elmét alaposan átmozgató számtani műveletek és a lélekre is ható zenei-szövegi rezdülések mennyire külön világot képeznek, az a Dream Theater szettjének már az első perceiben napnál világosabbá vált. Sőt, az intro alatt futó rajzfilm (az öt tag főszereplésével) azt bizonyította, a társaság humorérzéke is a helyén van. Pedig szokás őket azzal elintézni, hogy itt magasan képzett és sótlan, magukba borult muzsikusok idült exhibicionizmusáról van csupán szó, ami ráadásul egyre inkább önismétléssel is párosul. Való igaz, kreatív csúcsán régen túl van a zenekar, az A Dramatic Turn Of Events albumon is zömmel a jól ismert álomszínház-stílusjegyeket, fordulatokat halljuk viszont egy sor túlburjánzó szerzemény formájában – és a koncertet sem átallotta ezek egyikével, a Bridges In The Sky-jal indítani a csapat, hogy ugyanígy a szónikus rétestésztanyújtás jegyében zárja a főműsort (Breaking All Illusions). A kettő között ellenben alapos, nagy műgonddal összerakott, dinamikai szempontból is hatásosan felépített programot kanyarítottak a professzor urak, pazar fényekkel és makulátlan megszólalással, mindenki kedvére.

A zenei teljesítmények méltatására kár a helyet pazarolni, Mike Mangini esetében James LaBrie énekes erre amúgy is sort kerített konferáláskor. A (már nem is annyira) friss igazolás jókedvűen, folyamatosan vigyorogva ütött. Szerény, alázatos arc, nem olyan showman-alkat mint Portnoy, de éppúgy zseni!

A frontembert korábban a hullámzó formája miatt bíráltuk sokat a DT-bulik kapcsán, de az általam látott utóbbi koncerteken ő is megbízhatóan, kiegyensúlyozottan hozza az elvárhatót. Tette mindezt aznap este úgy, hogy a hírek szerint nem volt igazán rendben egészségileg. Profizmus van, kérem!.. A ráadásra ugyan rendesen elkészült a hangjával, de az As I Am hetfieldes témáival legalább nem kellett komolyabban megküzdenie.

A közel két órából persze ezúttal is kimaradt pár közkedvelt darab, ám évek óta nem játszott meglepetés-szám is akadt, ami bőségesen kárpótolt. Gondolok itt elsősorban a legelső, még „pre-LaBrie” album gyöngyszemére, az A Fortune In Lies-ra. No, és a Rudess-LaBrie páros blokkja is gyönyörű volt! Aki ezután is hiányolja az érzést, az érzelmeket a Dream Theaterből, annak mondhatok bármit...

Mindenesetre a közös muzsikálást láthatóan még mindig – a jelek szerint, Mangininek hála, most különösen – élvező csapat fellépései továbbra is páratlan élményt nyújtanak. Számottevő zenei újításokra, ahogy az intézményesült nagy múltú zenekarok esetében törvényszerű, már aligha számíthatunk tőlük (esetleg ha Manginit is bevonják majd a dalírásba). Színvonalas és tartalmas élő szórakoztatásra viszont bármikor. 

Fotók: Réti Zsolt. További képek ITT.