Azzal, hogy a tavalyi God Is An Astronaut koncert több helyen is úgy lett aposztrofálva, mint 2011 egyik legkirályabb bulija, magasra lett téve a mérce. Én személy szerint nem voltam ott azon az eseményen. Gondolom voltak még ezzel egy páran, de az előélet miatt, vagy a munkaszüneti napi elő este okán, igen komoly tömeg verődött össze. Mert azt azért nem gondolnám, hogy maga a post-rock műfaja hirtelen olyan népszerűségre tett szert, hogy kis híján megtöltsön egy Dürer nagytermet.
Az előzetesen meghirdetett kezdéshez képest majd egy órás csúszással lépett színpadra a győri Rosa Parks. A banda nevével már találkoztam ezelőtt, de a közelebbi ismeretség a zenéjükkel valahogy eddig mindig elodázódott, tehát ez a koncert volt hivatott, hogy sokadmagammal megismerjük a munkásságukat.
Mire a húrok közé csaptak, addigra már elég rendes nézősereg álldogált a színpad előtt. Az álldogálás talán az egyik legmegfelelőbb jelző, amit egyébként egy ilyen jellegű post-rock koncerthez lehet írni, a látogatók hozzáállásának –és mozgás kultúrájának- tekintetében. A Rosa Parks egyébként tökéletesen beleillet az est arculatába. Izgalmas, változatos zenét tolnak két gitár, basszus, dob felállásban sok, de nem öncélú effektezéssel.
A fél órás fellépésük alatt két dologról győztek meg. Egy: pofásan összerakott számokat tudnak csinálni; kettő: rendelkeznek egy sajátos hangzás és hangulatvilággal. Az egyetlen bajom csupán az volt, hogy ebbe a két dologba nagyon erősen belekapaszkodtak, és emiatt a dalaik eléggé egy kaptafára készülőnek tetszettek. Kicsit egy síkú volt amit csináltak, habár az is biztos, hogy a Rosa Parks zenéje nem koncert körülmények közt biztosan jobban üt. Egyébként még így is találtam szinte minden számukban néhány olyan részt, amire tényleg csak elismerően lehet bólintani. Fílingben, előadásmódban, és tudásban is nagyon ott vannak a srácok, és ez a mikrofon nélkül éneklés sem sült volna el rosszul, ha mondjuk a Dürer kis termében lett volna a koncert.
A Rosa Parks után jött az, ami szinte minden koncertlátogató legnagyobb bosszantása. Ugye a God Is An Astronaut hangcucca –hangzásilag már belőve- ott hever a színpadon, mindenkinek a kezében frissítő, már a dohányosok is visszatértek a koncert terembe, de a főzenekarnak valahogy még se tetszett megjelenni. Ami ugye még okés is. Húsz perc is még egy elfogadható idő az „átszerelésre”, ami ugye nem volt. Fél óra elteltével is még mindig csak a végeláthatatlan new wave, és elektro pop dalok váltották egymást, a közönség meg csak gyűlik, és gyakorlatilag cserélődik azáltal, hogy az elöl állóknak elfogy a söre, pisilni kell menni, satöbbi. Negyvenöt perc elteltével (22:00-kor) még a hangszórókból felcsendül a Boys Don’t Cry a Cure-tól, és ekkor már egyre többen szisszennek fel, vagy sóhajtanak lemondóan, de végül csak a színpadra lép a dal közben az ír zenekar.
A God Is An Astronautot nem rég óta ismerem, a legutóbbi Age Of The Fifth Sun lemezük volt az ismeretség kiinduló pontja. De az mindenesetre izgatott, hogy az elektro részek és a rockos zúzások miként fognak élőben elsülni. Azt kell, hogy mondjam, hogy profi módon! A hangosítás hibátlan volt, és a zenekar stúdió minőségben szólalt meg.
A programjuk mind három lemezükből szemezgetett, és az előzetes félelmem, hogy túl elektrós lesz a koncert gyorsan szétfoszlott. Dinamikusan játszották a számaikat, mind a négyük nagy átéléssel, és láthatóan örömmel zenélt, ráadásul mindezt hibátlanul!
A műsor felénél az Age Of The Fifth Sun, és a Words In Collision párosa után azért kicsit bennem volt a félsz, hogy lesz-e elegendő kraft még a God Is An Astronautban, és tud-e még fokozni az amúgy remekül megteremtett hangulaton. Volt még bennük potencia, az énekes Torsten Kinsella teljesen normális, és értelmes átkötőkkel konferálta fel a számaikat, és maga a zenei rész is lenyűgöző volt, Torsten fura, szintetizátor hangra hajazó ének témáitól rendesen borsózott a hátam. Jól szólt a szinti, a sampler, a basszus a gitár, a dob, szóval hibátlan volt! Végig! Csak a probléma ott kezdődött, hogy ezalatt a „végig” alatt összesen másfél órát kell érteni ráadással, tokkal, vonóval. És a legnagyobb baj, hogy a post-rockban az egy óra is másfélnek érződik néha, a dalok homogenitása miatt. Tehát itt most még jutott egy kis Forever Lost, In The Distance Fading, Golden Sky és egy Route 666 ami a műsor második felét felrázta, de összességében ez túl sok volt, meglehet, hogy csak nekem, de akármennyire is profin, és hangulatosan játszott a GIAA, a vége felé már egyre többen nézelődtek jobbra-balra, órára, telefonra.
Ha egy jó húsz perccel megvágta volna a műsorát a GIAA lehet, hogy most azt fejtegetném, hogy milyen állat buli volt, de így, ez, ebből nekem már túl sok volt. Bármilyen koncertről legyen is szó, az órásnál nagyobb menetidő már kicsit hasztalan számomra. Kiváltképp ha egy olyan műfaj előadójáról van szó, mint a post-rock, ahol gyakorlatilag formai követelmény, hogy egy hangulatba, játékstílusba belekapaszkodva építsen fel akár egy egész életművet egy zenekar. Egy szó, mint száz, a God Is An Astronaut baromi jó zenét játszik, ráadásul profin kivitelezve, de ez a koncert mégsem lesz olyan bánhatod-hogy-kihagytad jellegű, mint a tavalyi volt, így az utózöngék alapján.
Fotók: Réti Zsolt. További képek ITT.
