Öt hosszú évet kellett várni a Ministry új albumára, sőt a banda gyakorlatilag szünetet tartott az utóbbi időben. A sok évet és stílust megélt zenekart sokan már élőhalotthoz hasonlítják, aki még a sírból felkelve tesz egy pár kört a világban, de hamarosan egy shotgun lövéssel gazdagabban visszafekszik a földbe. Az biztos, hogy zenekar már réges-rég feladta volna, de Al Jourgensen szerint még van mit rászabadítaniuk a világra. Az új csapásnak a címe: Relapse.

Nem akarom az új albumot a Ministry összes állomásához hasonlítgatni, viszont a legutóbbi anyaggal a “Last Sucker”-el való hasonlítgatás elkerülhetetlen, főleg hogy előre kijelentem, nekem az valahogy jobban tetszett, mint ez. A Last Sucker a zene ugyanis alapból indusztriális volt, és pakolódtak rá a fincsi gitártémák. Az egész albumnak volt egy lüktetése, nagyon jól szólt, masszív volt az egész. Most amikor először beütött az új album első nótája, a Ghouldiggers, akkor két dolog fogalmazódott meg bennem rögtön. Elsőször is “Banyek, ez milyen király gyors thrash riff, váá!”, a második viszont “Ööö ennyi? Itt ez a riff, és ennyi?” Ugyanis az az egy szerencsétlen riff 7 percen át szól, egy iszonyat pőre dobgép témával és igénytelen dobsound-a. Ráadásul baszott szellős az egész, nem szól olyan tökösen mint kéne. Al talán kicsit elvetette a sulykot a “legyünk thrash metal zenekar” hülyeségével. A Ministry-nek baromi jól áll a gitár, a thrash-es riffek is, de csak akkor ha nem ennyiből áll az egész. A következő Double Tap már egy fokkal jobb a szintén pörögős thrash riffjével, és a géppuska szerű dobtémával, ráadásul itt már egyéb ipari hangok is befigyelnek, na valami ilyesmiről kéne szólnia a Ministry-nek. A Freefall is hasonló, de itt már tényleg kezd uncsi lenni a dolog, a Kleptocracy inkább lassabb, a United Forces-nál pedig elérjük az “akkor is thrash metal vagyunk” csúcsát, ugyanis ez egy feldolgozás a kultikus S.O.D. zenekartól.  A következő számok közül amire felkaptam a fejem, az az igen fajin Weekend Warrior, a nagyon király riff-jével és szólóival, a közepén pedig olyan vokál van, hogy mai napig azt hiszem éppen Limp Bizkit-et hallgatok. A vége felé a Git Up Get Out 'N Vote is a faszább nóták közül való, jó kis pörgős darab és a Bloodlust se rossz a középtempós riffelésével és elszállósabb hangulatával. Annak ellenére egyébként hogy az anti-Bush trilógia lezárult, a politikus hangvétel persze megmaradt.

A dobtémák sem a legérdekesebbek és a vokál is elég egysíkú, a legjobban pedig az ipari finomságok hiányoznak. De visszatérve a dobra, én tisztában vagyok vele, hogy a Ministry-nál a dob nem az organikusságról kell hogy szóljon, de egyrészt az ilyen szinten riffelős zenéhez nem illik az ennyire gépi cucc, másrészt elősző albumon nem volt ennyire fos. A hangzás tényleg a legkritikusabb pont, az előző albumoknak általában volt egy egyénisége, ez viszont túl szellős, túl jellemtelen, gépi dob, keménykedő gitár és kész. Mégis összességében, a fikázó hangvételem ellenére is azt mondom, hogy egész jó az album, de Ministry mércével kicsit többet vártam. Ez az atom thrash-elés túlsogosan leegyszerűsíti a Ministry zenéjét, innovációnak meg aztán pláne nem mondanám. Majd kiderül mennyire időtálló az anyag, de az már látszik, hogy a Ministry tábor nincs odáig meg vissza érte. Talán legközelebb egy kevésbé keménykedő albumot kapunk. 3,99999999/5