Ismét Bécsig kellett zarándokolni ahhoz, hogy az ember fia végre olyat lásson, amit ezelőtt még soha. Történetesen a San Diego-i Unbroken hardcore legendáit, akik sok-sok évnyi kihagyás után először csak 2 koncert erejéig, majd ezen felbuzdulva egy komplett turnét kerekítve jöttek el sógorainkig. Hogy miért csak eddig, az nem fér a fejembe, de mi is és ők is bánhatják, hogy nem jöttek még 260 km-et, de erről majd később.
 
Mivel e napon két turné keresztezte egymást, így abban a szerencsében részesültem, hogy második alkalommal is láthattam a Black Breath nevű seattle-i formációt, akik Heavy Breathing című lemezükkel már elkötelezett rajongójukká tettek. Az újonnan megjelent és turnéztatott Sentenced To Life lemezük nem ütött akkorát, de így is büszke lehet rá az öt zenész.

A Black Breath-nek két előzenekara volt és mint magamat, így az olvasót is megkímélem a látottak/hallottak ecsetelésétől.
 
A Black Breath az új lemez kezdő akkordjaiba csapva kb. 40 perces riffzuhatagba kezdett, amit az Aréna kistermének felét megtöltő közönség eleinte csendben, majd a buli előrehaladtával egyre nagyobb odaadással és ovációval figyelt. A Heavy Breathing-es számok jobban ültek, úgy tűnt ezt a zenekar is nagyobb rutinnal képes prezentálni. Péter barátom, aki a B.B. sofőrje a turné alatt, felhívta a figyelmemet arra, hogy a kisbuszban ilyen masszív hajléktalan szagot még sosem érzett és bizony igaza volt, tanúsíthatom. Az első sorban állva az első percektől kezdve érezni lehetett, hogy a fejüket rázó zenészek igen komoly önkéntes zuhanymegvonásban részesítették magukat. De ez legyen a legnagyobb baj, hiszen mégsem a top 10 Disney figurák éves bálján voltunk. Nekem annyira nem jött be a koncertjük, mint az itthoni Düreres buli alkalmával, de így is roppant mód örültem, hogy láthattam őket. Fáradtak voltak és elgyötörtek és ez, no meg a töketlen osztrák publikum, így együtt rányomta a bélyegét a produkcióra.

Rövid átszerelés után aztán színpadra lépett az Unbroken és végre a hely is nagyjából megtelt, így egész jó hangulatban vágtunk bele a közel egy órás műsorba. Természetesen az est gerincét a Life.Love.Regret. című lemezük adta, de megidézték a Ritual és az öt 7" kiadványuk egyes dalait is.

Öröm volt látni, hogy Dave Claibourne énekes és a többi zenész milyen remek formának örvend. A hangzás tökéletes volt. A lemezhez képest a dalok sokkal erőteljesebben szóltak annak ellenére, hogy a brigád Eric Allen helyére, nagyon helyesen, nem vett be senkit, így az ismert dalok szimpla gitárkísérettel lettek előadva. A D4, az End of a Lifetime és a többi ezerszer hallgatott nóta elementáris erővel szabadította fel a hallgatót minden gátlása, félelme és szomorúsága alól. Ezek a srácok megjárták a hadak útját, túlélték kortársaik legtöbbjét és megmutatták, hogy a 21. században is megállja a helyét produkciójuk. Steven Andrew Miller gitáros teljes átéléssel adta oda magát dalainak, Rob Moran állandó mosollyal az arcán pengette négyhúrosát, a dobok mögött pedig a szigor és pontosság mintapéldányaként feszített Todd Beattie.

A bulival kapcsolatban volt két komoly hiányérzetem. Az egyik a hazai színtér teljes távolmaradása, a másik pedig az osztrák közönség közönye. Mind a nézőszám, mind a buli hangulata hagyott némi kívánni valót maga után. Ha ez a koncert a Dürer kisteremben van, egész biztosan egy sokkal nagyobb és felszabadultabb műsort láthattunk volna, de így sem volt azért ok a panaszra, mert a részünkről teljes volt az eufória és néha még a labancok is megengedtek maguknak egy kis mozgást. Az In The Name of Progression alatt azért végre azt éreztem, hogy egy hardcore koncert résztvevője vagyok így a buli csúcspontjaként ezt nevezném meg.

Sosem hittem volna, hogy valaha láthatom majd az Unbrokent a színpadon és így, hogy ez megtörtént, sokkal boldogabb és elégedettebb vagyok, mert a színtér más nagyjai mellett az Ő munkásságuk is alapvetés, amit mindenkinek magáénak kell éreznie és ismernie kell. Life.Love.Regret.

A képek a csapatok facebook és myspace oldaláról vannak és nem a helyszínen készültek.