Pedig annyira jól indultak! Az első Sonata Arctica album után úgy hittem, hogy sokkal nagyobb ívet futnak majd be, mert az Ecliptica album ezt az utat mutatta. A soron következő korongok nem voltak annyira erősek, mint az első, de az új albumot első meghallgatása után simán kiszórtam a lejátszóból. Aztán persze újra nekifutottam és azért picit tisztult a kép, de az első benyomás érzésével végig küzdenem kellett.
Egyszerűen tényleg nem értem, hogy hol ment annyira félre az egész. Persze van egy-két olyan pont, amikor a hátamon állt a szőr, de alapvetően jó kis nóták lennének, dallamos power metál ódákat lehetne kihozni a legtöbb tételből, de mégsem lett az. Nagyrészüket sikerült pitiáner húzásokkal szétcseszni: általában igaz, hogy egy jó szerzeménynek indulunk neki, elkezded élvezni a zenét, fogós szerethető témák, gitárszólók jönnek egymás után, majd mikor már azon kapod magad, hogy 'na de jó', akkor jön egy megmagyarázhatatlan váltás, aztán csak pislogsz, hogy ez most jön ide. Mintha hirtelen egy másik szám szólna, annyira fura.
Első nagy csalódás a Shitload of Money, amiről nem vágom, hogy mit keres itt. Egy sima hardrock banda ezzel jól meglenne, de sem az előadásmódja, sem a témája nem üti meg a szimfónikus power metál mércét. A Losing My Insanity még talán rendben van, főleg a fasza refrén rész miatt, de Somewhere Close To You már a fent említett "ékekkel" vértezte fel magát. Nagyon felejthető kategória. Az I Have a Right nem hoz semmi extrát, inkább csak a kötelező kört futja le. Nem mondanám rossznak, csak igazán semmi extra nincs benne. Talán ezért is furcsa, hogy pont erre rajzoltak egy videóklipet. Bár talán ez is minősíti az albumot...
Az Alone In Heaven a mintapéldája az albumon végighúzódó stílustörésnek, mintha valamit rondán összekevertek volna a stúdióban. Dühítő, hogy közvetlenül ez után egy olyan cuccal jönnek, mint a The Day. Ez azt a színvonalat hozza vissza, amiért elkezdtem hallgatni a bandát anno. Nem csak azért a legjobb alkotás (az albumindító Only the Broken Hearts mellett), mert nem erős az album, ez jó lett volna bármelyik Sonata albumon. Ez (de csak is ez ) egy baromi nagy pirospontot érdemel.
A totális káosz érdekében ismerkedjünk meg a contry-western-progresszív-power-metál stílussal: a Cinderblox refrénje baromi jó, de így nyakonszarni egy tuti dalt, régen hallottam ekkora otrombaságot. A Don't Be Mean újra rendben van, úgy látszik, lírai nótát még nem felejtettek el írni finn testvéreink. És ha azt hitted, hogy kifogytak a végtelen idegesítő megoldások tárházából, hát persze, hogy tévedtél. A Wildfire két felvonását nem tudom értelmezni, különösen a második (aminek a címe Part: III...persze tudom, hogy a Reckoning Night-ról folytatták). Megint nem értem, hogy van egy jó koncepció, és elrontják mindenféle zörejhalmazzal, hát nem ettől lesz progresszív egy zene.
Emellett pedig dühítően jól szól az egész album, szóval profi munka. A 2007-es Unia óta sajnos a banda leszállóágban van, nem tudnak olyan szintű kiadványt az asztalra tenni, mint amilyen a korábban említett Ecliptica. Sajnálom, mert ennél sokkal jobbat tudnak, ez meggyőződésem. Egyelőre az év csalódása számomra. A jóindulatból 3/5.
