Mondják, hogy a djent könnyű. Magadra zárod az gyerekszoba ajtaját és megtanulsz a gitárodon Meshuggah riffeket játszani, mikor ez megvan, akkor keversz hozzá pécén dobtémát és mehet a jutúbra. Azért a világsikerhez ennél egy picivel több kell és ezt érezte a Keshav Dhar barátunk is, aki korábban Hydrodjent néven osztotta az észt (a fenti recept alapján). Mert azért az rendben van, hogy a srác zseniális, de ha nem minden hangszeren az, akkor nem fog összeállni a kép. Ezért gyűjtött maga köré néhány a szakmában ismert és elismert arcot: Marty Friedman (Megadeth), Daniel Tompkins (TesseracT), Vishal J. Singh (Amogh Symphony) és Sunneith Revankar (Bhayanak Maut). Az eredmény az április 23-án megjelent lemez, amely már Skyharbor néven látta meg a napvilágot a BASICK Records gondozásában.

Két koronggal jelent meg a kiadvány, ahogy a cím is mutatja: Illusion és Chaos. Ennek megfelelően nagyon eltérő a két lemez hangulata. Míg az Illusion néha ambient-szerű lágy motívummal tarkított, addig a Chaos ellenmondást nem tűrő durvasággal és hektikussággal szól. 

Tompkins hangja telitalálat a zenéhez a tiszta vokál részen is, ugyanúgy, ahogy a kiabálósabb részekhez. Ő nyomta a Illusion részt, Sunneith Revankar pedig a durvább Chaos részt vállalta magára. Ebben sem volt hiba.

Ha picit elkezd az ember keresgélni a neten Dhar korábbi felvételei után (Hydrodjent néven), nem lehet összehasonlítani az eredményt az elkészült munkával. A lemez minden porcikájából a profizmus árad. Kétségkívűl az Illusion etap két csúcspontja a Catharsis és a Celestial tételek. Bitang jó nóta mindkettő, de azt azért nem lehet mondani, hogy e kettő köré húzták volna fel az albumot. A Catharsis mintegy hét perces idejével tényleg két véglet között mozog: vad, ordíbálós verzék, dallamos énekfutamok mellett gitárszólók, lágy betétek és persze az elmaradhatatlan djentelés keveredik, remek darab. A Celestial mondanivalója sem fér bele hét percbe. Tompkins hangja adta lehetőségeket itt jobban használják, többet énekel, mint kiabál. A zene persze itt is elsőosztályú, fülbemászó és ugyanakkor szívszaggató.

De ahogy írtam, nem kétpólusú a korong. Ezt megerősítendő vegyük például az Order 66-ot, ami eszméletlen jó alkotás, vagy a Meava-t, amit lehet mutogatni havernak, ismerősnek, amikor kérdezik, hogy mi az a djent. És nem mehetünk el szó nélkül az Aurora mellett sem: valóban a korábban emlegetett két nóta üti a legnagyobbat, de ez valami többet hoz - legalábbis nekem - mint azok. Nem igazán lehet ezt a dolgot körbeírni, egyszerűen az van, hogy amikor szól, érkezik egy olyan pontja a nótának, amikor üvöltve tudnál szétrugni mindent. Hallgasd meg, és rájössz, hogy mire gondoltam...

A kiadvány másik fele mintegy tizenkét percnyi káosz, ahogy azt a srácok a maguk fura módján ezt meg tudják fogalmazni. Tessék feljebb tekerni a hangerőt, mert ez úgy szól jó. Sokkal zajosabb, sokkal keményebb, sokkal durvább. Aki ezt a fajta bonyolult-metált szereti nem fog csalódni. Van az a pillanat, amikor ez kell...Néha persze van szoft énekhang is, de csak hangulatfokozás miatt, az ellentétek hangsúlyozása miatt. Igazi arcletépős zene.

Szerintem az album a djent/math kategória meghatározó kiadványa lehet idén, remekül eltalált, ütős nóták egész sora található a korongon, kihagyhatatlan!