A Make Do and Mend stílusmeghatározásánál sokféle jelzővel találkoztam eleddig. Punk-rock-posthardcore a leggyakoribb megjelölések. Sosem voltam egy nagy műfajkategorizáló, szóval maradok én is ennél. Ami viszont biztos, hogy az amúgy remekül sikerült első album (End Measured Mile) erőteljes Hot Water Music hatásokat mutatott fel. Ez a már-már tribute zenekari státusz eltűnni látszik az új hanganyagon, ami azt gondolom, egyáltalán nem probléma. Egy elég jól sikerült lemezről lesz szó a folytatásban.

Lehet dobálózni a stílusokkal, de a MDAM-nél a lényeg úgyis James Carroll éneke és a minden számra jutó fogós riffek lesznek. 11 dal, amiből egy lefelé kilogó szerzeményről se tudnék beszélni. Sokszor hallgattam már végig, de elsőre is szembetűnő volt, hogy valahogy az egész lassabb, nyugisabb lett, mint korábban. Van melankólia, harag itt is bőven, de az egésznek van egy rádióbarát jellege. Akik egyáltalán nem ismerik a zenekart, se a Hot Water Musicot, azoknak a Foo Fighters-el tudnék példálózni. Van benne kraft, Dave Grohl is üvölt, mint a barom, ha arról van szó, de anyuka sem menekül ki a szobából, ha megszólal. Ellentétben mondjuk a Dimmu Borgirral.

A Blur nyitószám tipikus példája ennek. Akkordbontás, belép a dallamos ének, szép lassan építkezik, aztán a végére jön a fogós gitárdallam is, meg a kiabálós ének. Az albumcím is ezen szám soraiból lett kölcsönözve. A Disassamble is ezen az úton megy tovább, az album egyik legjobb szerzeménye. Vannak balladák, illetve lassab számok is természetesen. A St. Anne, és a Desert Lily már-már pop-rock dalok, de szerencsére még nem kínosan, főleg az utóbbi, egy kifejezetten jól sikerült nóta lett.  A számokon nem szeretnék és nem is tudnék egyenként végigmenni, mert egyrészről hasonlóak maguk a dalok is (lassú-gyors részek váltakozása stb.), másrészről az énektémák és gitárriffek hasonlósága miatt az egész album ugyanazt a hangulatot árasztja. Kissé melankólikus, keserédes, közepesen összetett zenei megoldásokkal.

Tetszik ez az egész, mert őszinte (leszámítva a folyamatos basszusgitáros cserét, lásd a két kép közti különbséget. 2012/2011) Sokkal őszintébb, mint az első lemez. Szigorúan zeneileg nézve nem biztos, hogy jobb, de mégis, szimpatikusabb. Ez az irány jól áll nekik. Hogy maradnak ezen az úton, vagy legközelebb egy ismételten megújult MDAM-el talákozunk, az a jövő zenéje. Az én véleményen az, hogy sokat már nem kéne variálni. Nem váltja meg a világot és nem forradalmastja a zeneipart, de ebben az európai ember számára elviselhetetlen hőségben kiváló háttérzene volt számomra, sok napon át. Aki szereti a hasonló műfajokat, csak bátran, korrekt lemez lett ez. Nálunk 5/4. Szerintetek?