A négy (ami igazából három) dalból álló kislemezen a nótákban poszt-apokalipszis témáját feszegetik, és meg kell mondjam, nem is olyan rosszul teszik ezt. Az After The War bár egy nagy valószínűséggel kereskedelmi rádióknak/csatornáknak (is) készült nóta, mégsem veszik el belőle az, ami a bandát jellemzi. Okés, hogy rádióbarát minden elemében, mégis sodró lendületével, pattogós ütemeivel, sötét hangulatával szerethető, fogyasztató a dal.

A The Promise, hát hogy mondjam finoman...nyálas? A "..don’t go without me, Love" strófánál az ÓB..meg skála nem picit felugrott, aztán eszembe jutott: jah persze, nagyközönséget szolgáljuk ki, hát ezt talán nézzük el. A szemétség persze az, hogy ez a dal is olyan jól van hangszerelve, hogy simán mászik bele a füledbe, és két hallgatás után már simán dúdolgatod is.
A No More Fear tempója lassabb, mint az előző két nótáé, de a hangulata ennek is teljesen rendben van. Bár kétségtelen, hogy nem annyira ragadt meg első hallgatásra, mint az előzőek.
Az a tippem, hogy Martin Engler ismeri a 'bevált csapaton ne változtass' taktikát. Albumról albumra, szinte zsigerből hozzák a stílust, nagyjából milliméter változtatás nélkül. Nincs ezzel baj, mert működik, a népek veszik a lemezt. 

Az industial/synthpop vonal kedvelőinek ajánlom, a többieknek inkább csak mint érdekesség, hogy ilyen is van...