2010-ben a Linkin Park kiadta minden idők legmegosztóbb albumát, ami az A Thousand Suns névre hallgatott. A Hybrid Theory folytatásra várók végképp sutba dobták reményeiket, akik pedig kedvelték a Minutes to Midnight-ot azok is vegyes szájízzel fogadták az elektronikus hangszereket. Mike Shinoda és társulata érezte hogy kicsit messzire mentek, ez meglátszott az eladásokon is. A maga nemében nem volt egy rossz kiadvány az ATS csupán fel kellett nőni hozzá (nekem 2 évembe tellett). Szépen sorban jöttek a nyilatkozatok, amiket a publikumnak sikerült is elég rendesen félreértelmeznie. A zenekar kijelentette, hogy a Living Things-szel szeretnék visszahozni azt az érzést, amit a HT ideje óta nem tapasztaltak. A hírportálok természetesen egyből leközölték miszerint a Linkin Park visszakanyarodik a gyökereihez és ismét egy nu metal-tól duzzadó korongot készít, szerencsére időben tisztázták a helyzetet így nem ért senkit váratlanul a Burn It Down ami az első kislemez lett végül. Felkértem két rajongót hogy vessék papírra, illetve Word-be véleményüket az új anyaggal kapcsolatban.
Amióta a Linkin Park Rick Rubin producerrel megújult, megoszlanak a vélemények. A napokban megjelenő Living Things album esetében sincs másképp a rá jellemző elektronikus beütése miatt. A számok sokkal személyesebbek, emberi kapcsolatokról szólnak, ezért búcsút inthetünk a világmegváltásnak. Tán nosztalgia gyanánt, de visszatértek a gyökerekhez, melyet sokan félre is értettek. Ha 1-1 számot mégis lassúnak éreznénk, az elektro beatlop alap mindig kisegíti a „töltelékszámba” történő beskatulyázásról.A hallgatás alatti zenei utazás egyáltalán nem mondható egysíkúnak. Fort Minor-ös rappeléstől kezdve a felváltva történő énekeken át a tipikus Chester üvöltésig minden megtalálható benne, ami a 2 énekes névjegye. A hangszerelés is változatos. A letisztult, már megszokott „LP-s” gitároktól kezdve a majdhogynem újításnak szánt dubstepes hangzásig, netán az ütemgazdag, illetve zúzósabb, punkosabb dobolásig tarkítva tele a tár. Habár valamelyest megosztó, a Living Things inkább tekinthető az eddigi stílusok közötti bolyongásban, mint egy ismeretlen útvonal, stílus kísérletezésének. Az eddigi kiadványok mindegyike meglelhető benne, mégis érdemes egyben végighallgatni az anyagot. Aki a debütáló Hybrid Theory-hez hasonló visszatérést várt, azt ki kell ábrándítani, hisz max az érzés, az album munkálat az, ami igazán régi önmagukra emlékeztet. Előny: Rádióbarát, fülbemászó, kellemes, elfeledteti az előző (Rick Rubin) albumokat. Hátrány: 1-1 szám esetében rohadt rövidek a dalok, scratch-ek hiánya. Csizmadia Károly 4/5
Két év sem telt el azóta, hogy a Linkin Park kiadta az A Thousand Suns-t. Idén új albummal rukkoltak elő a kaliforniai srácok, melynek címe Living Things. Az előző koronghoz képest rövidebb, de felszabadultabb anyagot hoztak elő. A kiadvány 12 dalból áll, ugyanúgy, mint a legelső cd-jük, és a hossza is közel azonos vele. A lemez első felén feltűnnek a klasszikus Linkin Park hangzás jegyei, majd a második felében inkább az előző két albumra jellemző. A Lost In Echo vezet be minket, amelyben lágy, majd elésebb szintetizátor hangok kapnak teret, miket megtör Mike Shinoda rapje. De nincs is időnk feleszmélni a dalból, mert utána egyből belehasít a fülünkbe az In My Remains, amiben Mike énekel Chester mellett, ezek után következik a Burn It Down, ami az album első kislemeze. Nincs megállás, jön a Lies, Greed, Misery, orgonadallammal indul, majd glitch-hop-os alap kerül előtérbe, amire Mike rappel, majd a végén Chester lép be a képbe és kiereszti a dühét. I'll Be Gone és a Castle Of Glass a következő számok, az előbbiben csak Chester énekel, az utóbbiban pedig Mike-kal felváltva vannak jelen, ezek dallamos, könnyű nóták. A lassabb dalokat megtörvén lép előtérbe a Victimized. Rövid pörgős dal, dobgépes alappal, ordítással. Két dal következik, a Roads Untraveled és a Skin To Bone, amelyek közül az utóbbi szintén glitch-hop-os alapot kapott, és mindkettőben énekel Shinoda.
Az Until it Breaks következik. 90-es éveket idéző underground hip-hop-os, kábító, sampleres ütem és rap alkotja a dal fő részét, ebben egy eddig ismeretlen hang előkerül, aki nem más, mint a zenekar gitárosa, Brad Delson. A Tinfoil és a Powerless zárnak, első egy rövid instrumentál, mely megnyitja a következő dalt, ami lassabb, tipikus albumzáró, amellyel elbúcsúzik tőlünk a banda. A Linkin Park megint újat alkotott, ezúttal szakítottak az előző két album témáival és új utak felé néztek. Valamennyit vissza is hoztak az első két albumukat idéző témákból. Igazat megvallva, szerintem elég jó albumra sikeredett ez, pár kisebb gyengeponttal. Lukácsi Lőrinc 3/5
2012. április. 16-án a Linkin Park napvilágra hozta első kis lemezét az új albumról, ami a Burn It Down címet viseli. Elsőre egy New Divide 2.0-nak könyveltem el egy kis Shinoda betéttel a vége felé. Május 24-én a BBC Radio-n debütált a kiadvány negyedik dala a Lies, Greed, Misery. Rövid tömör velős, minden benne van, amiért a Linkin Park-ot szeretjük/tük egykoron. Mike és Chester adogatja a mikrofont egymásnak majd Bennington elmetszi a torkát a 2 és fél perces nótában. Most pedig térjünk rá a korong többi részére is. A Lost In The Echo egyenesen 2003-ba repít vissza minket. Akár az első két korong valamelyikére is felfért volna a dal. Habár az alap elektronikus még így is a Living Things egyik legkeményebb tételének számít a Victimized-dal egyetemben. 
Az előbb említett nóta a legrövidebb a dalok sorában, a két percet sem éri el. A kritikusok egyenesen a banda legkeményebb számának titulálták, amit azért megkérdőjeleznék. Feltételezem ők nem hallottak egy QWERTY-t vagy A Place For My Head-et. Kapunk ám balladákat most is, így aki le akarja bontani a ház falát az csak a fentebb említett 3 durvább szerzeményt, tegye be a playlist-be különben csalódni fog. Az I’ll Be Gone egyenes ági leszármazottja az 5 éve írt Leave Out All the Rest-nek, Chester egymaga viszi a hátán a dalt, Mike itt „csak” a gitáros, billentyűs? szerepét tölti be. 1 jó pontot már is elkönyvelhetünk a mindenes szerepét betöltő Shinodának ugyanis konkrétan többet rappel mint az elmúlt kiadványokon összesen. A Castle Of Glass-al sikerült egy újabb „himnuszt” írniuk a lassabb fajtából, nagyon jól kihasználják a két énekes adta lehetőségeket. A fentebb említett Victimized után pihenőre vonulhatnak a hallójárataink, ugyanis a Roads Untraveled képében egy újabb balladát kapunk, ezúttal megspékelve egy kis csilingeléssel. (karácsonyi hangulat: ON) A Skin to Bone-t szívesen kicseréltem volna valami ütemesebb tételre nem zavar sok vizet a korongon talán ez az egyetlen dal, amivel nem igazán tudok mit kezdeni, jónak jó de még se az igazi. Az Until It Breaks-szel a csapat a valaha írt legmegosztóbb dalát tette le az asztalra. Vagy szereti, valaki vagy utálja de azt nagyon. Kicsit olyan érzésem van, mintha 3 demóból heggesztették volna össze az egészet. Nem mellesleg itt mutatkozik be először Brad Delson mint „énekes”. Nekem nem tetszik a dal végén hallható utolsó 1 perc, amit a gitáros prezentál nekünk, annál inkább Mike Shinoda rappelése. Soha ilyen gengszter még nem volt az úriember se a Linkin Park-ba se a Fort Minor-be mint ebben a 3 percben. A Tinfoil szépen átvezet minket a Powerless-be ami, az Abraham Lincoln, a vámpírvadász című film egyik dala. Epikusabb zárásra számítottam de így se lett rossz a végeredmény.
Véleményem szerint a tempót kell még kicsit növelni, ami a durván 2 év múlva esedékes új lemezen meg is lesz. Az újkori Linkin Park egy legjobb korongját köszönthetjük a Living Things személyében, így nyugodtan próbát tehetnek vele azok is, akik régebben szimpatizáltak Bennington-nal és társulatával.
