Kishazánkban valószínűleg a Matchbox Twenty neve egyet jelent Rob Thomas-szal, akit a legtöbben csak úgy ismernek, mint azt a pasit, aki Carlos Santana Smooth című megaslágerét énekelte. Nos Rob Thomas és a Matchbox Twenty odaát már azelőtt is világsztár volt, az előbb említettek csak egy lapáttal tettek erre.
A zenekar már első albumával, az 1996-os Yourself Or Someone Like You-val beírta magát a modern pop-rock legnépszerűbb és legtehetségesebb előadói közé. A következő sorlemezek – a 2000-es Mad Season és a 2002-es More Than You Think You Are - további slágerekkel és többszörös platina eladással tovább szilárdították a csapat pozícióját. Öt Grammy jelölés, négy American Music Award jelölés, és a 2004-es People’s Choice Award elnyerése, mint “A Legjobb Zenekar” - ezek mind bizonyítják a zenekar elismertségét.
A Matchbox Twenty legutóbb egy válogatással, az Exile On Mainstream-mel jelentkezett még 2007-ben, mely részben legnagyobb slágereiket - Push, Bent vagy az Unwell -, részben pedig hat új dalt is tartalmazott, köztük a kirobbanó sikerű, Steve Lillywhite produceri munkáját dicsérő How Far We’ve Come-ot.
Az új album, a North dalait a csapat - Rob Thomas, Paul Doucette, Kyle Cook és Brian Yale – egy Nashville-i házban írta, ahol tavaly nyáron együtt is laktak, majd a Grammy-díjas producer, Matt Serletic segítségével rögzítették a lemezt, amiről az első kislemez, a She’s So Mean már nyár folyamán a rádiókhoz került.
Korábban is amolyan fősulis-rockzene fílingje volt ennek az egésznek, most ahogy öregszik az együttes, kicsit öregesebben megy ugyanez. Tipikusan az a fajta amerikai mainstream pop-rock, amire odaát nagyon rá vannak kattanva és amivel simán a Billboard lista 1. helyen lehet nyitni, sok éven át tartó viszonylagos csend után is.
Nos a Matchbox Twenty 2012-ben sem csinál mást, mint fülbemászó slágereket (She’s So Mean, Put Your Hands Up, Radio) és andalító melódiákat (I Will, The Way), amelyek közül az utóbbiak is nagy szerepet kapnak ezen a lemezen. Mindezt elég kiszámíthatóan teszik és közhely, hogy Rob Thomas hangja király, mégis ő „adja el” az egész lemezt, azt viszont ne hallgassuk el, hogy English Town címmel legalább egy igaz gyöngyszemet azért tartalmaz a végére kicsit megfáradó lemez.
Egy szó, mint száz az északi csúcsokat is simán be fogja venni a Matchbox Twenty ezzel az új lemezzel, hiszen ezen a szinten a sikert már nem okvetlenül a minőséggel mérik.
