A két tengeren túli banda úgy látszik elég nagy tömegeket megmozgat. Jól bizonyítja ezt az, hogy a buli már pár nappal a koncert előtt “sold out” lett, így valószínűleg rengetegen maradtak le a kedvencükről, akik a helyszínen akartak jegyet venni. Ráadásul vasárnap volt, így nem lehet másra fogni, mint a zenekarok népszerűségére. Szerintem a külön-külön népszerűségére. Értem ez alatt, hogy míg egy Slayer/Anthrax koncertre a rajongók 90%-a mindkét zenekar miatt megy, addig ez esetben gyanítom sokkal alacsonyabb ez a szám. Van metszet a Fear Factory és Devin Townsend rajongó tábora között, de nem egy embertől elhangzott hogy “ez érdekel, amaz nem”.
Devin Townsend nem új “gyerek” a szakmában, viszont a utóbbi időkben rendesen felpörögtek nála a dolgok. Album, album hátán, ráadásul olyan minőségben, ami jelzi, Devin nem a régi népszerűségéből él, sőt, talán most van alkotói pályája csúcsán. Elég nehéz elképzeli olyan embert, aki egyformán szeret minden anyagot tőle. Bár mind kimagasló cucc, a Ki elvont, összetett világa, az Addicted pop-metal vonala, a Deconstruction technikás prog. metal őrülete és a Ghost csendes harmóniái igen távol állnak egymástól stílus ügyileg. És ez csak négy album a mester életművéből. A rengeteg (stílusú) lemez ténye, hogy a koncert program várhatóan igen vegyes. Ahogy az is tény, hogy Devin eszméletlen figura, egy igazi bohóc (jó értelemben), így a szórakozás garantált.
A Fear Factory idei albuma is jól sikerült, de azért náluk elég világos, hogy a több mint 10 éve felfutott népszerűségük a mozgató rugó. Ami még ma, talán kissé már leáldozóban is hatalmas. Nem is csoda, hiszen tényleg nem semmi, amit letettek az asztalra annak idején. Sok zeneileg nagy hatású zenekar van, amit a közönség nem értékel igazán, de a Fear Factory nem ilyen. Annak idején amikor a Demanufacture megjelent, rengeteg nem-metál arc is előszeretettel reklámozta a CD-t, hogy “ezt hallgasd b+!”. Dino ezt szereti is minden interjúban hangoztatni. Tény, hogy igaza van. Nem szép dolog arcoskodni, de neki kivételesen van mire.
Az előzenekar szerencsére elmaradt. Illetve a pultos lány szerint nem, “Most jön az előzenekar!” és pár perc múlva a színpadon meg is jelent Devin vigyorgó feje. Khm, OK, hát na, te se a koncertek miatt jársz ide. Devin bácsiról már a koncert előtt hallottuk a hírt, hogy beteg. Ez a koncert előtt a backstage-ben elkapott közös fénykép közbeni rövid társalgás során is hallatszott, szegény alig bírt beszélni. Kicsit féltem is, jaj mi lesz. Semmi. Ahogy elkezdték a SuperCrush!-t és ahogy bejött a vokál, le is raktam volna a hajam, ha még lenne. Tényleg, mint egy opera énekes, olyan szinten van. És ráadásul betegen, hát respect! Az “Anneke-s nótákban” élőben pár helyen sample-ről megy a hölgy hangja, de a legtöbb helyen maga Devin tolja el azokat a témákat. Aminek én marhára örülök, mert pont a SuperCrush! sokkal, de sokkal jobb az ő hangjával. És ezt az élményt csak koncert(videó)n élheti át az ember, albumon nem. Bika erős Devin tiszta vokálja, ráadásul minden (bocsánat, nem bírom nem le írni) kibaszott hang a helyén van. Eszméletlen.
Közben persze poénkodni is maradt ereje. Folyamatosan megy a meta-kommunikáció a közönséggel, de a szám közbeni poénok is ütnek.
“Ez most buzis? Szerintetek ez a téma buzis?”
“Hát, lehet hogy mi kockák, nem mi vagyunk a legszebbek, de tudjátok mit, nekünk legalább van munkánk!”
“Ez a szám most szóljon azoknak akik csak heti egyszer dugnak, mert hogy házasok!”
“Ezt kapd el bébi, mától pop zenekar vagyunk!”
“Fúúú de szar vagyok!”
meg még jó pár minden amire sajnos nem emlékszem.
A vaskos diszkográfiát tekintve a számcímekkel is gondban leszek, de biztosan volt a régi-új Kingdom, majd nemsoká a Planet of the Apes 10 perc fölötti őrülete is elhangzott, takkra pontosan eljátszva a komplex témákat. Volt a Vampira is a Synchestra albumról, majd az új album, az Epicloud egyik slágere, a Lucky Animals. Ha van zenész, aki több száz embert rá tud venni, hogy a refrén közben egyszerre tolják a “jazz hand-et”, akkor az ő. Nagyon vicces látvány volt az biztos. Devin pofavágási repertoárja is olyan széles, mint a muzikális képessége, hatalmas mókamester. Rajta kívül más tagot nem is nagyon néztem, abszolút nem róluk szólt a dolog, de biztosan profi zenészek, mivel nagyon perfekt volt az előadás. Ahogy a hangzás is ütött. Ahogy az albumok sem, úgy a koncert sem a hangerőről szólt (ahogy a mester maga mondta, ő kiszállt az ún. “loudness war”-ból), hanem a minőségről. A gitároknak olyan hangja volt, mint ahogy az Addicted lemezen elhangzik az első riff. Tökös, kemény, de tiszta, csodálatos. Az egész, egyben, pedig pontosan olyan volt, ahogy a “wall of sound”-nak lennie kell. Elhangoztak nóták az Infinity és a Terria albumokról is, szóval Devin tényleg igyekezett mindenhonnan szemezgetni. Nagyon repült az idő, így nem tudom milyen hosszú volt a show, de az biztos, hogy még egyszer ennyi ideig bírtam volna. Az a karizma és energia, ami árad ebből a fickóból az mindenkinek megtapasztalandó. Ja és Devin szerint azt láthattuk, hogy milyen amikor ő szar koncertet ad: "Worst show for me in ages... head in the clouds, messed up voice due to cough. Sorry Budapest, I owe you one. thanks for being kind though!" @ Twitter 
“We are Fear Factory!!!!!!!” üvöltötte Burton C. Bell, miközben már szólt az utolsó album bitang erős címadójának, a The Industrialist-nak az intrója, és kezdetét is vette az őrület. A keményvonalas ipari metal úttörőinek dalai az átlag embernek összefolynak és monotonok, de a jelenlevő több száz ember fülei azt hallhatták, ahogy slágert sláger követ. A zenéhez illően klinikai volt a hangzás is és letépte az ember fejét. Ki ne szeretné a kedvenc nótáit ilyen hangerőn dübörögve hallani? A mozgás mind a színpad előtt és a színpadon is energikus volt. Burton a szokásos “egy lábbal a kontroll ládán” pózban zúzott, Dino és a Chimaira-ból ide igazolt Matt felszántották a színpadot és folyamatosan bangeltek. Az új dobost nem ismerem, de pengén játszott ő is. Iszonyat rutinos a zenekar, egy nagyon fájó ponttól eltekintve.
Ami nem más mint Burton C. Bell tiszta vokálja. Egy Katatonia koncert is hírhedt arról, hogy az albumon nagyon jól szóló énektémákat bizony nem fogjuk egy az egyben visszahallani, de a “vállalható” és a “vállalhatatlan” dobozok közül Jonas Renske neve az előbbibe, Burton-é az utóbbiba kerülne. Lehetne beszélni a miértekről, de attól a tény az tény marad. Burton tiszta vokálja élőben iszonyat hamis és szar. Egy Devin Townsend betegen is meg tudja csinálni azt, amit az albumon, egy Burton C. Bell sajnos nem. Pont. Ez kinél mennyit von le az élvezeti értékből. Nálam azért von le sokat, mert enélkül a hiba nélkül közel 100%-os lenne az előadásmód. Inkább igyekeztem a saját hamis hangommal túlkiabálni az övét, azt legalább már megszoktam.
Ezt leszámítva viszont fergeteges volt a buli. Leírhatatlan élmény azokat a nótákat hallani, amikre több, mint 10 éve kedvencként tekint az ember. Ráadásul az FF zenéjénél nem sok zúzásra jobban termett zene van, tökéletes év végi feszültség levezető. Minden fontos Dino+Burton lemeztől hangoztak el nóták, általában egy-egy blokkba fogva az összetartozó nótákat, nagyjából a legzúzósabbakra és a legnagyobb slágerekre koncentrálva. A Shock és Edgecrusher az Obsolete-ről, az odabaszós Powershifter a Mechanize-ről kellően felpörgette a közönséget. Bánatomra az egyik kedvenc lemezemről a Digimortal-ról pont az általában nem preferált nótákat, a Linchpin-t és az Acres of Skin-t játszották, de hát üsse kő. A nagyon régi időket is megidézték a Martyr-ral és a Scapegoat-tal, aztán jött az, amire a közönség nagyrésze várt. A Demanufacture nóták előtt Dino igyekezett is elmondani, mennyire fontos ez a lemez, mind a rajongóknak, a szakmának és nekik is. Jött is az album első három nótája, majd ráadásképp a legnagyobb slágerük a Replica, a közönség pedig egy emberként üvöltötte, hogy “I don't want to live that way!”. Nagyon jó buli volt, iszonyat odavert. Habár Devin koncertje jobban meghatott, mindkét zenekar fantasztikus élmény volt és mindketten megérdemelten vannak ott, ahol vannak.
Fotók: RÉTI ZSOLT
