Ezen a decemberi vasárnapon, amikor kint nyirkos, nyúlós, nyálkás, ködös idő van, és éppen kezd az ember túljutni a szombat este okozta sokkon, kevés olyan dolog létezik, ami arra sarkallna, hogy elhagyjam lakásom, és szerető családom melegét. Ugyanakkor ott van az a tény, hogy hiába ismerem a Converget a Jane Doe óta, és hiába léptek már fel hazánkban több ízben is, nekem ilyen-olyan okoknál fogva egyszer sem sikerült lejutnom rá. Emellett az A Storm Of Light legutóbbi fellépését is sikerült elcsesznem, így nem volt mit tennem, beöltöztem, beültem a kis retkes gépjárműbe, és a sűrű ködben bevezettem a Dürerhez. (A fotó nem a helyszínen készült és innen vettük)

Érkezésemkor már színpadon volt a trieszti (azt hittem örökre az olcsó bőrkabát fog róla beugrani) The Secret legénysége. Mivel lecsekkoltam őket előzetesen, nem lepett meg a helyszínen hallott deth/grind/doom egyveleg. Súlyos volt, remekül szóltak, ami annak tudatában volt örömteli tény, hogy ismerve az este felhozatalát, csakis a hangzáson múlhatott a siker. A tagok kissé visszafogottak voltak, a műsoridejük is rövidke volt, de a számaikban hiba nem volt. Nem az én stílusom, de élveztem a szettet.

Rövid átszerelést követően érkezett az A Storm Of Light. A banda fő arca Josh Graham, aki pont az elmúlt hónapokban lett munkanélküli, miután csapata a Neurosis úgy döntött, a továbbiakban vizuál nélkül adják koncertjeiket, amiért ugyebár Ő volt a felelős. Ezen Josh barátunk annyira berágott, hogy még tegnap is csak bosszankodott. Persze lehet más oka volt, hiszen folyamatosan reklamálta a hangot a gitárra, énekre, kontrollra. Nem tudom mi lehetett a probléma, mert kifelé szerintem nagyon erősen és arányosan szólt minden, az ének pedig teljesen felesleges volt, tehát ha azt nullára vették volna, akkor lett volna egy megközelítőleg tökéletes hangzás. Ettől eltekintve a 35 percben leadott 4-5 szám miatt már megérte bemennem, mert nagyon tetszett a Neurosisra nem csak nyomaiban, hanem igen erősen hajazó produkciójuk. Ezzel a post-metál szarsággal engem
bármikor kilóra megvesznek. A dobok mögött Billy Graves  hatalmasat ütött, végig az ő játékát figyeltem, más nem is nagyon érdekelt. Hamar véget ért, elnéztem volna még pár szám erejéig.

A listavezető Barcelona hazai pályán a tőle 6 ponttal lemaradó Atlético Madridot fogadta. Egy esetleges Atlético győzelem azt jelentette volna, hogy 3 pontra közelítik a Katalánokat, így téve szorossá a tavaszi szezont. Ennek megfelelően erősen bekezdtek idegenben, és sorra dolgozták ki a lehetőségeket. Falcaonak volt egy remek fejese, ami Valdes felől akár gól is lehetett volna, de a kapufa mentett. A félidő közepére csökkent a tempó, de egy remek labdával Falcao a kapuig menetelt, majd higgadtan a rövidbe emelt a tehetetlen Valdes válla fölött. Ettől erőre kapott a Barca, és végre átvette a meccs irányítását. A középpálya, de főleg a támadó szekció, nehezen találta a ritmus, de ilyenkor mindig a segítségükre siet valaki, aki jelen esetben Adriano volt. A kényszerűségből jobb futót játszó, de bivaly erős ballal megáldott védő elfutott a szélen, majd két csellel a pálya közepe felé mozdulva, 19-20 méterről hatalmas nagy gólt ragasztott a madridiak kapujának jobb felső sarkába. Védhetetlen bomba volt, nem mellesleg a szezon egyik legszebb találata is egyben. A hátralevő időben már nem történt említésre méltó mozzanat, a második félidőt pedig a Converge miatt nem láttam... :)

Ebből azt hiszem kiviláglik, hogy bojkottáltam a Touché Amore fellépését, ami engem cseppet sem hozott lázba, ezért elnézést azoktól, akik szívesen olvastak volna róla pár sort. Be kell érjétek a zanzásított foci összefoglalóval.

A Converge tipikusan az a zenekar számomra, akikhez pokolian szükségeltetik a hangulat. Autóban képtelen vagyok hallgatni, és fülesben sem szeretem annyira, de amikor irdatlan hangerővel otthon hallgatom, akkor teljesen tönkre tud tenni az a kakofón lárma és elementáris őrület, ami a zenekart jellemzi. Nem sok hozzájuk fogható banda van, hiszen a Dillinger fényévekre van a Calculating Infinty lemezüktől, s bár élőben még mindig elpusztítanak, lemezen túl sok örömöt nem nyújt. A These ARms Are SNakes pedig egy: már feloszlott, kettő: sokkal feelingesebb témákkal operál és kevésbé káoszos. Ettől még nekem ugyanabba a vonalba sorolt zenekar.

Azt gondolom nem kell kiemelni, hogy a csalódás teljességgel kizárt, hiszen Kurt Ballou amellett, hogy 100%-ig elkötelezett a Converge mellett és vérprofi, producerként is zenekarok tucatjainak biztosított olyan hangzást, amitől garantáltan leszáll az ember feje. Nem csoda hát, hogy a 65-70 perces műsor intenzitása, hangzása, felépítése tökéletes volt. Jacob Bannon egy roppant szuggesztív jelenség, igazi frontember! Végig mosolygott, dobálta a mikrofont, hihetetlen precizitással és kellő rutinnal hozta le az estét. Ritka az ilyen énekes, és annak tudatában, hogy ezt estéről estére produkálja, még inkább megbecsülendő. Kurt iszonyat feszes gitárjátéka hab a tortán, az egész emberből árad a zsenialitás. élmény volt nézni, hallgatni egyaránt. A Doomridersből számomra már ismert őrült, aki nem más, mint Nate Newton, egy jelenség. Mint egy jóllakott ovis. Mozgása, grimaszai egy éretlen hülyegyerek benyomását kelti, de amit a hangszerén produkál, az előtt le a kalappal. Amúgy is elképesztő, hogy ebben a klasszikus négyes felállásban hogy a viharba lehet ennyire erőteljesen, vastagon szólni!?

Viszont az egész este folyamán a legemlékezetesebbet számomra Ben Koller dobos nyújtotta. Mivel magam is ültem már dob mögött, talán arra van leginkább rálátásom. Egy gitáros esetében, hacsak nem tesz valami teljesen döbbeneteset, szakmai tudatlanságom okán nem tudok nagy különbséget tenni, de a dob tekintetében annyi mindennel lehet színezni, feldobni, hogy a lemezen hallott elképesztő teljesítmény simán fokozható. Nos, Ben fokozta is. A legnyakatekertebb módokon ütött oda a cinre, tamra, pergőre, arcán pedig letörölhetetlen mosoly terült el mindeközben. Alig várom, hogy lássam az All Pigs Must Die dobszerkója mögött is mihamarabb!

Mivel ez a turné a zenekar legújabb, All We Love We Live Behind  címre hallgató nagylemezük apropóján ért el hozzánk, ezért a műsor gerincét is ez alkotta, de bőven megidézték előző, nekem egyik legnagyobb kedvencem, az Axe To Fall lemezüket is. Old School rajongóknak nem annyira kedvezett a setlist, kevés igazán régi nóta volt, sőt talán egy sem, de ez engem a legkevésbé sem érdekelt. Így Converge szűzként nekem az egész programjuk egy önfeledt mosoly volt az arcomon, és egyáltalán nem érdekelt, hogy éppen mit is játszanak. Bár minden (vasárnap, eső, köd, letargia) a szervezők ellen dolgozott, szépszámú közönség verődött össze, és a Converge koncertje alatt igazán oldott, és önfeledt hangulat uralkodott.

Mindent összegezve: igazán remek kis este volt, megérte kimozdulni az otthon meghitt melegéből. A Converge ezzel a fellépésével elhivatott rajongójukká tett, alig várom a viszontlátást. A lehetőségért köszönet a Phoenix Music Hungarynak!