A 2006-os eurovíziós dalfesztiválon történt sokkolás óta a finn szörny(ű) metálosok sikere töretlenül nőtt szerte Európában és most már a világszerte is. A banda március 1-én megjelenő hatodik lemezével az AFM Records jóvoltából idő előtt ismerkedhettem meg, ami igazából jóval korábban érkezett, mint ahogyan az tervezték. Állítólag ugyanis a majd’ egy évvel ezelőtt váratlanul elhunyt Otis (azaz Tonmi Lillman) néhány megmaradt dobtémájára Amen, a gitáros álmodott meg pár vaskos gitárfutamot. Ez lett a The Riff, amiből aztán kinőtt az egész album. Állítólag. Lényeg, hogy itt van, és ha így alakult, akkor végighallgattuk néhányszor.

A koncertek piromán megoldásai és horrorfilmbe illő díszletei és az ehhez kapcsolódó színészi teljesítmény egy Lordi koncertre járó rajongó számára azok, ami miatt favorizálja a zenekart. Viszont e látványvilág nélkül, kizárólag a zenére koncentrálva egy tök átlagos heavy metált kapunk, persze a már védjegyüknek számító horror/zombis témákkal és klisékkel. Persze, hogy a zenélés egy színpadi műfaj és előadás is szinte annyira fontos, mint a zene. De egy egész album nem szólhat arról, hogy majd a koncerten majd kettőt-hármat nyomatunk a felvett tíz dal közül. Sajnos most erről van szó.

A lemez azon részei, ahol a fent említett erős és valóban hangulatos nótái – sőt, nevezzük ezeket himnuszoknak - elhangzanak, igazán jó pillanatokat okozott hallgatás közben. A lemez magjának nevezhető The Riff az egyik ilyen tétel, ahol némi áthallást érzek azért gitár téren. Konkrétan a Helloween ősrégi Phantom of Death témájára hajaz némileg. Ettől függetlenül remek nóta, megindul az ember talpa alatt talaj. Ezt követi szépen a Something Wicked This Way Comes, ami talán még állatabbul szól, mint a korábbi. Itt elsőre konkrétan meg voltam győződve, hogy itt valami bazi nagy készült, de csalódnom kellett. Itt nagyjából ki is fújt a lemez.

Ami még egy kicsit a sablonos átlagosságból ki tudott mozdítani az a Candy For The Cannibal volt. A da-da-dadogós cu-cu-cukorka osztogatós valóban feldobja a lemez második felét, és igazán koncertre való őrületnek gondolnám a dalt.

A többi dal nagyjából a kötelező köröket hozza, és valószínűleg a Lordi rajongó nem fog velem egyet érteni, de szinte ugyanolyan mindegyik, semmi extrát nem hoz. Kifejezetten feleslegesnek éreztem Sincerely With Love című nótát a maga ősbunkó refrénjével („Fuck You, Asshole”), valamint az albumot lezáró csörömpölést, bár a cím arra utal, hogy Otus előtt tisztelegnek ezzel – lehetne ezt jobban is.

Szóval a Lordi magasan a legjobb dolog, ami történhetett a Eurovíziós Dalfesztiválnak nevezett hígfos tengerben, mégis látvány nélkül – legalábbis ez a lemez – nem nyújt maradandót, inkább csak átlagos heavy metál szintjét üti meg.