RockStation

Rigó Jancsi vagy Győzike?: Saxon - Sacrifice (2013)

2013. február 23. - viliricsi

Saxon sacrifice.jpgAz új Saxon-lemez megjelenését március 1-ére tolták ugyan, de valami jótét lélek feltette a(z) – így szokták mondani – legnagyobb video-megosztó oldalra, ezért nem érheti szó a ház elejét, ha már most magunkénak tudjuk a zenehallgatás élményét. Természetesen olvasóinkat sem kívánjuk megfosztani ettől, ezért a cikk végére beágyazzuk az album teljes hanganyagát. Így azonnal ellenőrizhető: nagyon nagy marhaságokat írt-e az ítész?

Szegény „ítész” pedig azt hitte: ipari mennyiségű album átrágása után már nem lehet bevinni az erdőbe. De ez megtörtént – a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt. A 2013-as Saxon dalgyűjtemény ugyanis őserdei hangokkal indul, majd lelki szemeink előtt áldozati szertartásra készülő, primitív embercsoport körvonalai ötlenek fel (ha már a lemezcím magyarul áldozatot jelent). Gondolná az ember: aki ilyen introval indít, az tud valamit. Persze, gyanús kellett volna legyen, hogy a dzsembori majdnem két percet elvesz az e nélkül is szűkre szabott játékidőből.

Az ember azonban elfelejti efféle problémáit, ahogy meghallja az első tényleges dalt, magát a címadót. Személy szerint úgy éreztem: ez az a dal, melyre legalább tíz éve várok! Ez nem azt jelenti, hogy az utóbbi évtizedben nem születtek jó nóták, csupán azt, hogy a Sacrifice birtokában van annak az őserőnek, amely egykor a heavy metal „leglényege” volt. Valóságos energia-bomba! Joggal gondolhatnánk: az előző album, a Call to Arms fiaskója után a szászok végre nem képzelik magukról, hogy ők a Queensryche, és újra azt a karcos rock and rollt tolják, ami nekik olyannyira jól áll!

Az „őt” követő Made in Belfast hallhatóan a lemez slágerének készült. Nagy valószínűséggel teljesíteni is fogja ezt a küldetését, mert dögös kis lüktető tétel, bár – hozzáteszem – messze elmarad az emblematikus Saxon-nóták  (Princess of the Night, 747, Ride like the Wind, Reqiuem…és még írhatnék harmincat) általános színvonalától.

Azonban a lemez (rafinált) szerkesztése a népszerű orosz Matrjoska babákra emlékeztető: ahogy haladunk benne, szomorúan tapasztaljuk, hogy egyre kisszerűbb nóták követik egymást. A Warriors of the Road segítségével megérkezünk Gagyi-országba, majd a Guardarians… tűnik pont olyannak, mintha az ős-Maiden tagjai dzsemmelték volna össze egy borgőzös próbán, hogy másnapra meg is feledkezzenek róla.

saxon_2013.jpg

Ma már az is értelmezhetetlen, hogyan bírta anno ez a társulás – a heavy metal triumvirátus harmadik tagjakét – tartani a lépést az Iron Maidennel és a Judas Priesttel, és később hogyan sikerült így alul maradnia velük szemben? Utóbbira a válasz talán abban az apróságban keresendő, hogy a két konkurens csapat egyre féltékenyebben vigyáz az életműre, egyre inkább csak akkor rukkolnak elő új anyaggal, ha valami nagyon nagy mondanivalójuk támadt a világ számára, addig a „szászok” ha kell, ha nem kartács gyanánt lövik arcunkba az újabbnál újabb cd-ket. Igaz, a lendület már nem a régi: hajdan volt olyan év, hogy 2 (!) stúdió-albumot is útjukra bocsátottak, ma már „csupán” minden páratlan évben köszöntik fel a rajongókat egy-egy koronggal . Egy állandóan turnézó (haknizó?) veterán bandától azért ez se semmi.

Kérem szépen, nem lehetne várni, amíg mondjuk öt Sacrifice (dal) és öt Made in Belfast összegyűlik? Így sajnos elmondhatjuk: a Saxon a Solid ball…- Forever free páros óta nem rukkolt ki klasszikusaihoz méltó anyaggal. Ez pedig nem ma volt, hanem vagy két évtizede már. Akkor még együtt zenélt a csapat. Ma már van két Saxonunk is: egy „igazi”, meg egy Oliver – Dawson-féle. Elbírnék viselni egy re-uniont. Mert az igaz, hogy egyik „Saxon” sem nagyon rossz - de nem is nagyon jó.

Mint ahogy a Sacrifice nótái is amolyan „szódával elmegy” címkével elláthatóak. A Walking the Steel példának okáért egy gyengébb fajta Denim and Leather utánzat. Általában az egész cucc – ha már őserdőt is írtunk – egyhangú dal-sivatag, még ha a tempó változik is időnként. Egyhangúságot megtörő ballada után kiállt az ember, még ha csak olyan is lenne, mint a Call to Arms címadója. Ez talán a mérsékelt játékidő tényén is javított volna – ma már nem készítünk alig harmincöt perc feletti lemezeket, vagyis azokat EP-nek hívják.

Joggal lehet érzésünk, hogy a lemezcímben szereplő áldozat itt csupán az a hallgató, aki egészen a lemez utolsó hangjáig az első két dal – vagy ne adj’ isten a régi idők – hangulatának visszaérkezését várja.  Annak idején Saxonék joggal birtokolták a „rock and roll gypsies” („a rnr cigányai”) címet. Az utóbbi húsz évben a Rigó Jancsiból Győzikévé válás folyamatát figyelhetjük meg. A lentebb található „koponyás” osztályzatot a tisztelet (bár ez az előző mondatból aligha tűnik ki), és persze az album első két nótája húzta felfelé.

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr595099213

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum