Ki az, aki rajtam kívül szeret még olyat játszani, hogy egy számára ismeretlen zenekar puszta neve alapján próbálja elképzelni, milyen lehet a muzsikájuk? A Seven Kingdoms elnevezés nekem valamifajta monumentális fantasy világot sugallt, fátyolszerű szintetizátor hangokkal, kellemesen lendületes egyéb hangszerekkel. Ehelyett kaptam valamit, amivel nem igazán tudtam mit kezdeni. Thrash metal alapokra egy szőke hölgy próbált hol a nyolcvanas évek rockosabb, hol a mai követelményeknek megfelelni akarván „tarjásabb” hangon pacsirtáskodni. Néha egészen jó dallamfüzérek sültek ki ebből - de néha nem. Tudom, ha egy magát rockernek valló firkász ilyesmit leír, azért elevenen perzselés jár, mégis azt állítom: egy kis billentyű kellemesebbre dúsítaná az „ámerikaiak” produkcióját.
Ha már a hovatartozásnál tartunk: a zenekar hangszeresei közül háromnak buci feje és alkata alapján az a benyomásom támadt, hogy valószínűleg egy „mekiben” tölthették gyerekkoruk nagy részét, még a csontsovány basszer sikeresen kompenzálta a képet. A hölgy öltözéke igencsak „gáznak” bizonyult: mintha ovisoknak jött volna műsort adni – leszámítva, hogy a ruha feszülős mivolta miatt jól látszott a királyság négy dombja.
Nemsokára az Amaranthe küzdelmes egy órája következett. Ugyanis ahhoz képest, hogy sokan állítólag kifejezetten miattuk jöttek el, nem volt egyszerű beindítaniuk a népet. Hiába no: ilyen viszonylag pici (ezer fős) helyen, mint a Club 202 kisebb hatásfokkal működik a tömegpszichózis, mint ahogy például előtte nap működött a háromszor ennyi embert befogadó PECSA-ban (az ucsó félmondatnál ne asszociáljunk semmire!). Márpedig ha három ekkora sztárzenekar, mint a Tök Band, a Sabaton és a Strato’ (nem beszélve a magukkal cipelt szintén világsztár bandákról) oly egyszerre jönnek, hogy akár integethetnének egymásnak a turnébuszból hazánk útjain, az utolsó („a legkisebb fiú”) csarnok helyett már csak egy klubot kaphat.
De visszatérve a szimpatikus pop-metal társulatra: küzdelmük másik frontját a technikával folytatott állóháború jelentette. Hol az ének szállt el, hol kásahegyen kellett átrágnunk magunkat, hol a basszusgitár utasított maga alá minden egyes hangzót. (Kis képzavarral élve: a mélyek a többi hang fölé magasodtak.) A zenészek és az énekesek egyaránt kérdően néztek egymásra, hol pedig bosszúság látszott arcukon, vagy éppen fülesüket babrálták. De végül is győztek: a program közepétől lelkes közönségnek nyújthattak immáron élvezhető produkciót.
Természetesen terítékre került az összes „youtube-sláger”, az (első) Invicibletől kezdve a (második) Leave Everything Behindon keresztül a My Transitionon át a Rainig. Talán legnagyobb slágerüket a Hungert a ráadás legvégére hagyták. A magam részéről ritkán kultiválom a kettő, pláne három tehermentesített énekessel történő felállást, de ezeknek a svédeknek valahogy jól áll. Elize a poppos (popós?) vonalat képviseli, Andy a hörgő thrasher még Jake köztük a mérleg nyelve a maga szerény előadásmódjával. Utóbbi trubadúr hozta ezúttal a majd’ minden külhoni fellépő által elhintett spanyolviaszt az „are you hungry in Hungary?” nyelvi lelemény formájában. (Igaz, a Hunger felkonferálásához valamilyen módon passzolt e „vicc”.)
Kiderült: negyedszer járnak kis hazánkban, én személy szerint másodjára kaptam el őket. A Hammerfall vendégeként – úgy emlékszem – valamivel lendületesebb formájukat hozták, de ezt a különbséget tudjuk be a fentebb vázolt nehézségeknek. Az Amaranthe így is jóval több volt ezen az estén, mint bemelegítő zenekar.
A főfogás (Stratovarius) megérkeztével sem távoztak a technikai nehézségek. Ráadásul az új lemez (Nemesis) első dalával (Abandon) kezdtek, ami amúgy is egy monumentális, arányaira vigyázva építkező szerzemény, és ez csak fokozta a káoszt. A közönséghang is nehezen érkezett. A klasszikus Speed of Lightot követően a technika végre a mi oldalunkra állt: a botrányosan agyonkütyüzött Halcony Days elején a szintetizátor bedobta az unalmast, így – egy kis gépi alapot leszámítva – végre igazi metal-szám mivoltában hallhattuk meg ezt az egyébként kutya jó szerzeményt! (Ha van a technikának ördöge, akkor ezek szerint angyala is van.) De egyébként is: a problémáktól függetlenül Matias Kupiainen „új” gitáros jóval kevésbé játszott alárendelten, mint a stúdióban.
Kár, hogy a szégyenlős közönség még nem igazán került oldott halmazállapotba, és ezért nem annyira támogattuk meg a hirtelen feljavult dalt, mint később például a szintén vadi új Fantasyt, vagy a Nemesis lemezt beharangozó Unbreakablet. Nem is beszélve a Stand my Groundról. A népség körülbelül a Dragonsnál kezdett megőrülni, ami ötödik-hatodik szám lehetett – nem emlékszem precízen, mert én sem jegyzetek készítésével voltam elfoglalva. Hogy előrevettem a Nemesis albumcím alá gyűjtött nótákat, az nem véletlen. Ezzel is érzékeltetni szeretném: a Stratovarius legénysége ezúttal bátran nyúlt a friss, még bejáratlan szerzeményekhez. A statisztika további része azonban még érdekesebb: az ezelőtti – már az együttessel szinte azonosított Timo Tollki gitáros nélkül készített – szintén kiváló Elysiumról csupán az Under Flaming Skies került leporolásra. Tehát kihagyták a kihagyhatatlan Darkest Hoursot, mely pedig joggal alkothatna egy „Strato-sláger triumvirátust” az Eagle heartal, illetve a Hunting…-al.
Ha már szóba is került: az Eagle Heart alatt végre valamiféle metal-koncerten érezhettük magunkat. A másik Timo (Timo Kotipelto énekes) pihenhetett egy kicsit, hiszen minden alkalommal elénekeltük (üvöltöttük?) helyette a refrént. Az ilyen hevesen gesztikuláló énekeseket, mint amilyen Timo, azzal szoktam jellemezni szerény írásaimban, hogy angolul kevésbé tudok is megértik az általuk abszolvált nóták mondanivalóját: szinte süketnéma jelbeszéddel támogatnak meg minden egyes sort. A többiek számára pedig érdekessé teszik az előadást, ahogy a figyelmet magukra vonják.
Kotipelto eléggé sok energiát kiadott magából, erre utalt egyre csapzottabb megjelenése. Viszont valahogy mégsem eleget. (Persze, könnyű nekem lentről beszólogatni!) Arra gondolok (hogyha jól emlékszem) a koncert teljes játékideje – a befejező Hunting high and low hosszúra nyúlt közönségénekeltetését is beszámolva – nem igazán érte el a másfél órát sem. Hogy ez a kis (igaz, dugig telt) helynek, avagy a bőséges (előzetes) körítésnek szólt-e, nem tudhatjuk.
Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy ezen a március 22. és 23. által határolt rockweekenden hat zenekar produkcióját is végig csápolhattam. Hangulatfelelősként a Sabaton vitte azt a bizonyos pálmát, de a színvonalat tekintve – leszámítva természetesen az idegesítő technikai malőröket – már inkább a hétvégét e szempontból záró finnek ugrották meg a legmagasabbra tett lécet.
FOTÓK: RÉTI ZSOLT, KOVÁCS LEVENTE (Seven Kingdoms)
TOVÁBBI FOTÓK ITT.
