Az év elején, amikor elkezdtek napvilágot látni a tavaszi/nyári turnédátumok, már körvonalazódott egy nagyon erős áprilisi hónap, annak is a vége, ami igazán töményre sikeredett, de azért becsülettel lenyomtam az etapot. Még jön a jövő keddi Shai Hulud buli, amit remegve várok, aztán jön egy kis pihi.
A hétfői Düreres Comeback Kid buli nem tartogatott meglepetéseket. Azon szerencsések közé tartozom, akik látták a csapatot anno a Champion előtt, és láttam mindazt a fejlődést, amin a kanadai srácok végig mentek. Elkötelezett rajongójuk sosem voltam, de eltelt egy nyár, amikor az autóm lehúzott ablakaiból a Turn It Around bömbölt napi rendszerességgel. Remek ötletnek tűnt ez a megemlékezősdi, hiszen a csapat pont azon korszakát újrázta, amit még aktívan figyelemmel kísértem.
A Dürer erős félházzal fogadott, színpadon pedig a Bactrack nyomta a számomra legkevésbé sem ámulatba ejtő HC muzsikáját. Semmi baj nem volt az előadásukkal, nagyon energikus és profi programot nyomtak, de nekem ennél azért több kell. Rövid átszerelés után már a Comeback Kid hajtotta uralma alá a közönséget. Rendesen beindult a móka, röpködtek az emberek, és ment a karate is becsülettel. Scott Wade-en szerintem erős nyomot hagyott a szünet, elég erőtlen volt. Amikor Andrew vokálozott, sokkal jobban ütött a dolog. Persze ettől még a tény tény marad: a közönség nagyon szereti a Comeback Kid-et, lelkesen fogadták a csapatot, amit meg is háláltak, maximális fordulaton nyomták le az egy órás programot. Volt minden, lement majd' az egész Turn It, a végén persze az adu ász, a Wake Up The Dead, amire mindenki mozgósította erőtartalékait, és igazán emlékezetessé tették a koncertet. Fasza kis múltidézés volt, soha rosszabb hétfő estét.
A következő napot vártam már, mint a Messiást egészen addig, míg bő egy hete be nem jelentette a Witchcraft, hogy betegség miatt kénytelen lemondani a turnét, és azt egy későbbi időpontban pótolja majd. Ezen a ponton elgondolkoztam azon, hogy az Orchid miatt talán nem akarok Bécsig menni, de jött a hír, hogy a Troubled Horse a beugró Witchcrafték helyett. A Troubled Horse szintén egy örebroi banda, jelenlegi és ex-Witchcraft tagok alkotják, kiegészülve a zseniális és páratlan Martin Heppich énekessel. Úgy éreztem, hogy ez már van annyira exkluzív, amiért érdemes nekivágni a túrának. Sajnos nem a Free Fall, hanem a Troubled Horse kezdte az estét, ami azzal járt, hogy ők kapták a legkevesebb kakaót. Ettől függetlenül kilóra megvették a szépen megtelt SZene közönségét. Simon Solomon gitáros óriási feelinget pakol a gitártémáiba, imádtam nézni, ahogyan ezeket előadja. Nem tudom ő mikor került a zenekarba, de Ola Henriksson mellett ő képviselte az aktív Witchcraftot. Ha valaki nem ismerné zenéjüket, az okvetlen tegyen velük egy próbát. A spaghetti western-nel bőségesen átitatott garázs rock&roll annyira ül, mint nyuszi a fűben. Ehhez még Martin szuggesztív előadásmódja ad egy nagy pluszt, ami máris bőven szerethetővé teszi a bandát. Egyetlen lemezük Step Inside címre hallgat, keress rá!
A Free Fall szintén egy svéd formáció. Előzetesen belefüleltem, de annyira nem nyerte el tetszésem. Nekem túl tradicionális rock, amit annyira sosem csíptem. Vastagon benne volt a Van Halen/WHO/Judas Priest vonal. Remekül szóltak, Mattias Barjed gitáros hatalmas fazon volt és iszonyat jól gitározott, de Kim Fransson énekes és Jan Martens basszer valahogy nem illett a képbe. Érdekes fazonok voltak, nagyon precíz és erős műsort nyomtak, nekem mégsem a zenéjük maradt meg, hanem a dobos, Ludwig Dahlberg produkciója. Ő tényleg ott volt a szeren.
A fő műsorszámmá előlépett Orchid pont azt a doom és ősrock vonalat viszi, ami miatt a Legend-et megelőző Witchcraft lemezek sem jöttek be annyira. Ettől függetlenül mire eljött az ő idejük, kellően felcsigázva vártam a koncertjüket. A pár napja megjelent új lemezük a The Mouths Of Madness többszöri hallgatás után sem nyűgözött le, és ez élőben sem változott sajnos. Leginkább a Capricorn lemez dalai tetszettek, és az a tény, hogy ezt a zenekart ultraaranypofa zenészek alkotják. Egyszerűen sugárzott belőlük a kedvesség, a közönségtől érkező szeretet pedig láthatóan meghatotta őket. Meg kell említenem, hogy az ezerszer lehúzott osztrák közönség remek hangulatot varázsolt mindhárom banda számára, ritkán látok ilyet a sógoroknál. Aki rajongóként érkezett, kizárt, hogy csalódott volna az Orchid-ban. A zenészek mind kiválóan teljesítettek, a hangzás is perfekt volt, így csak magamra vethetek, ha bármi gondom akadt magával a zenével.
A harmadik napra már kicsit lankadt a hangos zene iránti vágyam, pedig a java még csak most következett.
Az össze-vissza alvásom eredménye az lett, hogy este aludtam, így késve érkeztem a hajóra. A The Ocean már javában kente a színpadon. Zenéjük nem volt teljesen ismeretlen számomra, de sosem győztek meg eléggé. Új lemezüket is becsülettel végig hallgattam, de mély nyomokat nem hagyott bennem. Élőben nagyon erősek voltak, a hangzásuk is remek volt, a kiállásuk is rendben volt, mégsem okoztak semmi maradandót. Ezek a német zenekarok ilyenek. Nehéz megmagyarázni, de érzem benne azt a steril és ötlettelen valamit, amivel megölik számomra az egészet. Kár ezen merengeni, menthetetlen vagyok.
A Cult of Luna-t még nem sikerült látnom, pedig az Eternal Kingdom lemezük az egyik legjobb dolog, ami ebben a postrock műfajban történt. Ha esetleg a sok prüntyi Caspian/Red Sparowes/Maybeshewill vonaltól kis időre el is ment a kedvem, amit a Cult of Luna képvisel, attól sosem fog. Ha mindig lehúzom a németeket, akkor most istenítenem kell a svédeket, hiszen felfoghatatlan az a rengeteg kiváló, friss, ötletes, előremutató avagy csak szimplán hátborzongatóan eredeti másolat, amivel elárasztják a kontinenst. A Cult of Luna alapvetés, a Vertikal című új lemezük pedig teljesen rendben találtatott. Nem csoda, hogy mire eljött a kezdés, már habzó szájjal álltam a színpad előtt, fáradságom, nyűgöm, bajom a múlté lett, átadtam magam a 90 perces mágiának. A The One-nal induló koncert hangzása letaglózó volt. Ahogyan a hajó megdörrent a motyótól...a hideg futkosott a hátamon. Hét ember a színpadon, szárazjég felhőbe burkolózva, a zene hangulatának megfelelő megvilágításban, teljesen külön életet élve. Szótlanul, érzelemmentes arccal, a dolgára koncentrálva. Az összhang tökéletes, hiba egy szál sem. Hét ember külön-külön, mégis tökéletes minden. Nincs számok közti felkonf, nincs jópofizás, kikacsintás, semmi, ami elvonná a figyelmet a lényegről. A fények tökéletesen megkomponáltak, teljesen alárendelve a színpadon zajló eseményeknek.
Az állandóan hömpölygő szárazjégen átszűrődő stroboszkóp fénye lüktet a zenével együtt, miközben a I:The Weapon, Vicarious Redemption vagy az Owlwood dübörög a hangfalakból. Johannes Persson, Erik Olofsson és Fredrik Kihlberg gitárosok a szart is kipengették a hangszereikből, a sokak szerint felesleges két dobos tökéletes összhangban, és egymást remekül kiegészítve, takkra pontosan hozták le a teljes műsort. Ehhez járult még hozzá Andreas Johansson iszonyat penge bassz játéka és a kicsit háttérben meghúzódó, de igen aktív és merevlemezen tárolt témáival hatalmas pluszt adó Anders Teglund kütyüs is. Néha úgy tűnt, már fokozhatatlan az az eufória, amit átéltem, miközben a hét zenész apait-anyait beleadva gyakorolta a nagyobbnál nagyobb dalok felett az uralmat. Az 1 óra 40 perces műsor majdhogynem hiánytalan volt, nekem azért nagy vágyam lett volna élőben hallani a Following Betulas-t, de így is elégedett voltam. A háromnapos mulatás végére kaptam a leghangosabb, legtartalmasabb, legleigázóbb koncertet, hatalmas élménnyel lettem gazdagabb. Most kis szünet, aztán jöhet az újabb kemény megmérettetés, hiszen a Shai Hulud jövő keddi Düreres bulija igazi csemegének ígérkezik, minden dzsásztinbíber rajongónak államilag írnám elő a kötelező részvételt!
FOTÓK: RÉTI ZSOLT (Comeback Kid) & Facebook
